Meglepő éj

Meglepő éj kezdődött. Nem tudta ezt a törött kő. Nem tudta kinek bensője látható. S a szél se tudta, kinek hangja hallható. Vihar szele. Álmom köve. Kisértsen meg az ő szeme...


És álom fakadt, olyan hirtelen, hogy eltűnt a világ, s a cél is elveszett, de feltűnt egy alak, szemnek idegen, de kellemes is akár a gyermekem. Hullámos hajú, hegyes orrú, gyönyörű idegen. Ez az álom  most már vágtat az idegen... repít és szalad, összeköt idebenn. S egy apró ugrás az ébren lét nekem. S itt hagy ezzel a három alakkal. Hajuk hosszú én az éjbe maradtam. Felejthetetlen aranyhaj-álom... mégis nyafogó kölyök, ha szemből meglátom. A másik meg barna, robosztus alak, az arca nem szép, de a tekintet marad. A vizes hajaktól lélegzetem most, buborékolva süllyed a dalhoz. Ez a dal itt a fejembe bent ma. Beszorult, nem hagy. S a harmadik a legszebb. Vörös tincsekkel, de túl messze lehet. Nem úszok, csak nézem. "Az ő haja szebb..." És közben képzelem, hogy csak te lehetsz. De hegyes az orra. A tiéd is ilyen? Mondanám, de az álom kikerül édesen, és nem változtathatom már reád őt most. S ha tenném is csak a víz tőlem elmos. 

Elérhetetlen, álombéli alak. Azt hiszem te is már csak ez maradsz. Hiába változtál fűből tegnap nekem, mikor szólítottalak. S a tekintetedben... a kinti világból egy látomás megint. Talán itt vagy a szél mondja, süvít. 

S a zavar ha támad, elragad megint. A felszolgálókon állatkosztüm van itt. S egy kellemes vacsora, mit felszolgáltak. Aztán csobbantunk ezret meg százat.

A tegnapi álom, az jobb volt megint, hisz barátnőimmel vásárolni mentem. De hogy ez hogy lehetett, az rejtély előttem. És ott volt néhány régi ismerős alak. Kiket a helyzethez kötöttem, s kézfogások közt, kerestelek. S megnéztem magam az álom tükrében. Gyönyörűen fénylett emberi lényed. Én bennem éltél. De az álomnak vége. Tekintetem a földre szegezve.

Tekintetem a padlót súrolja. E takarítástól nem lesz se fényes, se tiszta. Kezem is lóg. A föld felé megyek. De hangod még hallom a puszta remény felett. Egyre csak hallom. Mint szívdobbanásom. Keres a szemem, de mégis hiányzol. Gondolatomban feltámad megint. E reggeli álmokra ne tekints megint. Félve és félve egyre mélyre, az erdő szívébe. A lélek sötétben jár. És az emberi két lábú képzet. Esetlen lépked. Felém az éjben. Egyre félem, el kell rejtsem. El kell rejtselek, ember lelkem. Átölelve, átléptetve. Átkergetve, elmenekülve. Tenger kínnal megvezekelve. El kell rejtsem. El kell érjem. Ember szívem nem remélhet. Folyó vízből iszik az állat. Tiszta a szeme, folyóvá válhat. Átölellek, eltemetlek. Ember lelkem, nem menekülhetsz. Egybe olvad, lélekfolyóban. Egy lesz lelkem és egy lesz testem.

És ébredés vár a reggeli képbe. Készülődés a valóság lénye. Kettős érzés. Menne és maradna. De nem árthat már neki álom hangsora. Levéd a dallam. A fül mindenre süket. S eljátszik vele a szív s a képzelet... E dallam marad az álomból neked.

Az én Univerzumom

Oly nagy szél volt, de most minden áll. S délelőtt látni lehetett az égilegelőt. Ha csak egy pillanatra, de minden olyan volt, mint azelőtt. S egy dallamra a fellegek szétváltak. Kéklő égfolyó szelte ketté a tájat. S amint a dallam véget ért, eltűnt a folyó,  utána már csak a felhők szép pettyegetett sora maradt.

Visszatoltam a függönyt. Bezártam magam... Gondolataim támadtak. Agyam zsong, de szívem védve van.

Oly mélyről fújt a szél. Tengerekbe volt ő. Könnyek, az elfojtott könnyek tengerébe. Ő azóta már csak ritkán tud sírni, de egy biztos, nem tiszta szívből. S így lett itt ennyi sós tengervíz. Így süllyedt ily mélyre. S elsüllyedt kincsként nyugszik szíve mélye. De ha most figyelsz, hallhatod a síró gyermeket. Elveszett talán? Nem. Csak bent rekedt.

Tudom, tudom... oly soká tartottalak fogva. Kicsiny szívedről megfeledkezve. Érzéseidre nem figyelve, megtagadva. Óvtalak, féltettelek mindentől, de hiába. Mert csak kárt okoztam. Téged boldoggá sose tettelek. Csak követtem balgán a rendet és az illemet. Más gondolataiból ítéltem meg magam. Kívülről figyeltem és mérlegeltem tetteimet. Közben te voltál az, aki szabadon semmit se tehetett. S végül már azt se kérdezted, szabad-e, csak rám hagytad, akárhogy döntsek is. Én? Én dönteni? Már egyre kevésbé tudom, mit tegyek. Ez mind azért van, mert téged nem kérdeztelek. Pedig ha te fejlődtél  volna, s nem lennél már gyerek. Te biztosan tudnád, mi tegyünk, mit tegyek...

Sóhajtva ül le az ágyra. Megbánva amit tett, s megkérdezi önmagában a gyermeket...

"Ma mit tennél? Ma mit tegyünk? Te mit szeretsz? Mit együnk? Mi az mit kívánsz? Mit nem szeretsz? Mi legyen holnap? Mit szeretnél, mi legyek?" És még sokáig folytattam kérdéseimet. De ő megszeppenve, egy szót se szólt. Csak nézett rám, s reszketett. Végül megszólalt. Hangja remegett. S csak annyit mondott: "Nem lehet." Szegény gyermek. Erről mind én tehetek. "Lehet. Mindent lehet." Mondom biztos hangon,  de ő  fejét rázza. Nem hisz nekem, még a vak is látja. "De, de." Biztatom. "Mond csak bátran, hallgatom." Ekkor feláll. A szemembe néz. Hiszi már, mert hinni kész. Mosolyodik, rám nevet. Sokáig nem válaszol, csak nevet. Aztán hirtelen azt mondja nekem: "Egy mindenség kell nekem. Valami, amitől kérhetek, mert az megadhat mindent, amit csak képzelek." Bólintok. És gondolkodni kezdek. "Mégis hogy adhatnám ezt meg neked?" Erre megint felnevet. S most már én is nevetek.

A boldogság ily könnyű lehet? Korlátok se kellenek. S valahol valami csak lehet, ami megadhat mindent, ami kell neked. Egy ilyen mindenre kiterjedő létező. Vagy egy hatalmas erő.

Te vagy a mindenem. Nekem a világmindenség te vagy. S így hát csak te lehetsz az én Univerzumom.

Míg félsz, közel nem enged...

Utazás az erdőbe. Nagy találkozás előtt. Nádsípok és dobok hangja rázza meg az erdőt. Fekete burok,melengető és ölelő. Ez hívja létre a képet, melyből nyílik az erdő.

Átlépve a vízfalon, s a hegy lyukas hasán, ott egy erdő vár reád. S benne egy tisztás, hol megtalál. Hol megtalált. De közel nem engedett. Mert akartam és sürgettem, s azt bizony nem lehet...

Egy néma táj, zenéje csak a szívben hallható. S megjelen a vad, halk lépései elárulják e csendben.  Mozog a sűrűben. Mind közelebb és közelebb ér. S a néma lélek a tisztáson halkan remeg, egyre fél.

S várom, hogy kilépjen, de nem jön, hiába... csak egyszer érzem, mögöttem áll, s fülembe súgja bátran: "Míg így félsz, engem nem láthatsz! Még nem állsz készen." És én csak állok ott. Kétségeim erdejében.

A vágyott vad oly halkan lepte meg, maga is tisztázta már félelmét, ide je hát indulnia, elbukva bár, de nem csüggedve.

Legközelebb jobban megy majd. Gyakorlok majd szüntelen. Mert hiányzik már a természet szava. Hogy merre menjek, nem lelem. S az ő útmutatásuk nélkül, minden bizonnyal elveszek.

A vágyott vad megpihen. Tiszta lelke puszta sóhaj. Ő is talán remélte már, hogy segítségét végül mégis fogadod. De valahogy mégis féltél. Nem bíztál benne eléggé. S most várhattok egymásra tovább...

Csak vágytam és vártam. De ez nem volt elég. "Hát mégis mi az, amire már most képes vagyok?" Magamtól ezt sűrűn kérdem én. S ilyenkor betekintek a régi erdeim rejtekébe. S susogó fáim közt, rám talál a régi béke... vagy azt az éberálmot látom, amikor futottam és futottam egy gyermek síró hangját követve. S mikor rátaláltam, nem volt ő mást, mint a gyermekkorom félelme. Én álltam ott. Egy gyermeki én sírva, s magamat nyugtattam akkor. Ezt az emléket egy beavatás adta, s nem olyan régen is, mikor kinyitottam egy könyvet... azt az erdőt láttam, amely energiákat közvetített. Újra átéltem az álmot... közben kizökkentem. Bizony régen történt már ez velem...
Tudod, hiányzol! Hiányzol nekem... régi békés erdő-szellemem. 

Nincs levegő... nincs menekvés

Valahol mélyen lába keresztben üldögél a sötét vízmélyben. Szíve fáradtan dobban már, tüdeje kiürült, feje se tiszta, a víz is csak egyre kavarog. Az odafönt szunnyadó vihar az, mitől minden megmozdult... hívják már a habok. Buborék csókolja száját, mielőtt elhagyja, hogy visszatérjen végleg a hívó habokba. Ajka remeg egyet, mintha búcsút vagy minden jót kívánna. De talán csak a hideg az, ami bántja...

Enyhülés... hűs víz... mind semmit nem jelentenek már... e síri mély a végzetem, hogy senki se talál... magam lettem itt benn... már ti se bánthattok... ti cápák, rút nyomorultak... kik véremet szagoljátok...

Kész hadsereg az már, mi felette kering... várják hogy feladja, vagy hogy feléjük tekint, s félelmébe dermed... levegőt valamikor csak kell majd vennie...
Csönd.
Kísérteties csönd. Idelenn és odafenn egyaránt. Egy néma tévedés. Egy halhatatlan felvetés... egy kimondatlan nem.

Vége... érzem. Már nincs mit... tennem... levegő... levegőt kell... azonnal vennem!

Fuldokló hangjai megtörik a csendet. Odafent meg a vihar tépi miszlikre  az eget.

Oh, Uram, óvj meg engemet!

Aztán rájön, hogy nincs neki ilyen. Fohász... tőle rég el vétetett. Nincs hite, nincs reménye... most már lélegzete sincsen...
Víz.
A kegyetlen sós víz... lassan betölti testét... érzi, újra elmerül... kopog már a végzet. De egy biztos, nem találhatott volna szebbet, ez a hely nyugodalmas... vagy legalábbis eddig az volt,s az maradt, míg elment.

Emlékezek. Még utoljára. Könnyebbek lesznek a gondolatok. S irányíthatatlanul érzem, ahogy rám zúdul a múlt. Emlékezek azokra, akik valaha is szerettek. Legyetek boldogok éltetekben és a felett! Legyetek többek, mint amennyit én elérhettem! Vegyétek a kulcsot... itt van a kezemben...

Egy finom női kéz... a kulcsot elkapja. Bár messze van innen, még is megmarkolja. Szívéhez szorítván azt a lélegző fémdarabot, amit szerette rá egyedül hagyott. Képek kerülnek kezébe. Nézegeti a boldog éveket. S mosolyogva gondol a halottra... s súgja: "Nem felejtelek." Szívében él tovább a szeretett rokon, kivel régen osztoztak a családi házon, örömön és bajon. De régen már az is, hogy más utakon jártak. S egy kis keserűség ötlött fel, megbánás és árnyak...
Elfogadni kell már, hogy mi így volt, jó volt. S még minden szép lehet. Az árnyaktól a lélek még megmenekülhet.

Csak őrizd meg szívedben örökké a nevemet!

Mielőtt lemerül...

Felkészül a mélységekre. A víz színe kék, messze elterül... s még egy utolsó levegőt vesz, mielőtt lemerül.

Kiálltam megannyi próbát már. Rég kezembe vettem sorsom. S úgy éltem át olykor a hőt, mint a Földre hulló Napot. Szenvedésem marasztalt, de hinni véltem néha. S megigézett a remény sor, mi homokba volt írva. Láttam, szemem nem csalhatott, a kacagó víg őslakos vette kezébe a botot, s újabb betűket kanyarított.

Ült csak némán, s elő törtek emlékei. Homlokát ráncolta, s próbált nem félni. Meg ne adja magát a mérhetetlen mélységnek, amit ki kell állnia ha e vizekre tévedt. Maga választotta ezt, más helyett, amit jobban szenvedett, hol még csak egy hívogató szikra sem volt, ami szívébe örömfoszlányt lökött. De itt más volt minden. Oly szép, oly tiszta a víz... szinte láthatni is valamit, a mélyből, ami odalent honol. Keskeny halcsíkok bukkannak fel itt is, ott is. S keringőzik odafenn néhány fehér szárnyaló madár. Ricsajuk a vízről visszapattan, de közben hív bukik is alá. Kellemes a szél sodrása, s hol vizet ér a homok... keveredik a két elem, s e keveredés életet hoz. Harsány fényű kagylólakból tekint ki az ollós bitorló. Nini, ott meg egy csigaházat lop egy hozzá hasonló. A sós víz illata megtisztítja mindenét. Már nincs hátra más csak a levegő, mi megtölti a tüdejét...

Még emlékszem, mikor lent jártam, egy másik hasonló világ, az milyen volt... hogy mily pánikszerű ilyenkor a hangulat, de később minden megjavul. Hogy keserűség ha ér is, megpróbálom majd felejteni, s tudom, minden jó azonnal, fel fog majd deríteni. De mikor e vizekben járok... oly nehéz, hisz én döntöttem így... meghátrálni nem lehet, s elbukni sem büntetés nélkül. Félek is hát nem hiába. Angyali kéz a vállamhoz ér. "Indulj hát, a hajó nem állhat." Csak ennyit mond, s a habokba lép. Keze még a habok felett, tudom, nekem is mennem kell... de mégis maradásra késztet a félelem és a nyílt tenger...

Kéz a kéz után kap. Nagy levegő és elmerül... bánja-e vagy nem... az már mindegy... fény már reá nem derül. Halad az ismeretlen felé. Nem tudja mi hajtja, ha csak nem a tömegvonzás... de ilyen alapon mégis hogy lehetne biztos a megoldás?

Kellemesen súrol a víztömeg. Lágyan érinti karom, testem. Tudom, a mély már beszippant, fény már reám nem eshet. Mire lelek majd a mélyben? E gondolat elborzaszt. De közben egyre kell hogy reméljem, hogy valami jó is lesz ott majd.

Mélységnek hát feltárulnak hamarosan titkai, s ő lesz majd ott, hogy belelásson, nem valaki más... akárki.

Akárki is állna ellen, nem győzheti erővel. Ennyi víz, ha rád nehezül... 

Nincs mit tenni, menned kell!

Megtört lelkeddel valótlanra ne tekints...

Összetörtek, tudom, hallani lehetett a zuhanást, s ahogy szikrát ütött az aszfalton becsapódó tested, s darabjaid egy sötét világban rekedtek. Szemeid elzárva egy befőttes üvegcsébe, sötét kamrának elérhetetlen mélyébe. S halk szíved a sarokban ül... kezemmel végigsimítom fájdalmát. Felnyögsz, távoli szájad regéli gondjaidat, boldogságot várnál, egységet és valami újat. De mi jön, azt talán önkéntelenül, elrúgod. 

"Üresség." hallatszik a távoli szájból, minden, mi eddig hangos volt, hirtelen elhalkul. S egy óvatlan pillanatban a tea bejut mélyre az agyutakba. Megállt az idő? Valahogy semmi sem mozdul, de csak egy pillanat... s minden újraindul.

Elméje kinyitva, most már mindenkinek szabad. Nem hiszem, hogy ezt tanítják, ott hol divat nézni más agyát. De hagyjuk is, felejtsük most el... térjünk a tárgyra vissza, erre a nemrég elkezdett groteszk kirakósra.

Kellemes társalgásnak látszhat, vagy szokásos pletykának. De itt most csak törött lelkek várnak arra, hogy újra összerakják...

Önmagadra találnál? Miért nem lépsz hát végre? Legyen már ennek az ostoba énkeresésnek vége. Vagy, akinek születtél, s akivé tettek téged, s amivé önszántadból magadat tevéd meg. Nekem mindegy, hogy te ki vagy, én csak annyit értek... nincs sok már rajtad kívül, aki engem még kérhet... egy szóra, vagy épp lelkébe nyitni meg a kertkaput... távolról látom csak a közeledő hideget...

S valóban hideg köszönt a lelkekre, kik most magányukat félik és nem tudják, mernek-e. Kockáztatni. Bírnám-e, hogy mindent elveszítsek? Vagy várni érdemes? Érdektelenségem dolgaim iránt már-már vészesebb, mint a fölöttem lebegő örökös nyughatatlanság s boldogtalanság fellege.

Kezét nyújtja felém, ölembe hajtja szép fejét. Csak ketten suhanunk egyhelyben vad drapériák közt. Álmunkat megigézi a forró tea illata. Nem sietünk sehova, de maradásunk sincsen, bizton mi szállunk hát éjszaka az égen, folyton cikázva, irányunkat érzékeny műszer mutatójaként váltva, mintha madár, mely nem talál útjára. Vagy sebzett denevér az éjszakába, gondolataink hullámaival kerülgetve a komoly témák feszültségeit...

S e feszültségek nem uralnak többet bennünket, de kín mégis, hogy nincs egy fontos társ, egy fontos hely.

Én nem tudom. Nem is tudhatom, mért törtél így össze. Saját történetemről számot adni se tudnék se közel se messze. Kellemesen keringő sekélyes gondolat vagyok, csak úgy mint napjaid, ahogy hívod... igen én is. Én is csak ilyen vagyok. De bocsáss meg mégis. Hisz ezek csak dallamok. Énekelj hát velük, s told meg néhány hajlítással, vagy csak add hozzá igazán csodálatos magad, s a semmiségből bizton a legjobb jön ki majd. Nem holmi egyszerű zene, valós remekmű, mert magad is az vagy... én mondottam is neked...
"Magadat ne okold, te jól csinálsz mindent... én úgy hiszem, ez a világ gondja, ha téged nem ért meg. De boldogságod találd meg, mert ebben a szívben igaz remény dobog, akiket szeret, azokért, s köztük érted!"

Ne tekints hát valótlanra, agyad komor árnyai szíveden, csak megsebzenek majd, tartsd távol magadtól, ha lehet, ezt  a bajt. Gondold inkább pozitívan, miként töltenéd életed, s érezd inkább, hogy tiéd lehet minden boldogság, jó és szeretet...

Nem tekintek hát... nem tekintek valótlanra, tudom csak gondolatok, kételyek. Tudom, sehova nem visznek, csak boldogtalanság útjukon minden megálló. Élek inkább az életért, ha most bezárva is, hanyagul, magammal mit sem törődve, de összeteszem kezemet azokért, akiket szeretek, s összeszorítom robbanó szívemet, hogy mindent összetartsak, mit lehetetlennek vélek, s hogy e testet egybe tartsam, kezemmel ragadom meg a hulló részeket. S csak remélek, míg remélni lehet...

Egyetlen érintés

A magány őröl, mint a malom lelkemben, s végigszánt a félelem a tudatalattimon. Kedves lézengők, tévedjetek most itt el. Aki életet adhat, életet is vész el.Kellemes szelek közt nyúlik árnyékod. A Nap süt rád, de szívedben kétes alkony gyúlt.

Kezeid kinyújtod, de semmit se érsz el. A magány minden percével lassan az életkedv vész el.

Te ki, egyedül is élni tudsz, tán sose fogod megérteni, hogy mért szenvedek én így, s miért kell valaki... aki nyugalmat hoz, s elfoglaltságot, hogy ne magamat nyúzzam. De ha nem is érted, lelkemet mégis csak te nyugtatod meg. S talán az egész anélkül csak boldogtalan lehet. Kellemest vegyíteni a haszontalannal, tán erre gondolt, ki megálmodott. Vagy épp a küzdelmeimhez elég erőt, csak azt nem adott.

Mikor már kifáradtál. S talán minden veszve van. A pályaudvaron az utolsó vonat is elsuhan. Van lakásod több is, de sehol se maradásod. Szíved örök sétára hív. Gyengülsz súlyod alatt nap, nap után.

S kinyújtom kezeim, hogy megérintselek. De ujjaimon átsiklik e szilárd képzelet. Kedvességed, talán még senki se élte meg úgy, ahogy én tudom, lelked mily tiszta lehet benn, ahol senki se járhatott még talán. S e képzelet... tőlem most mit vár? Hogy érintsem meg kezedet? Lehunyom fáradt, vérben égő szemeimet. Így is látlak... s így se érinthetlek.

Míg ül, s remél. Esze már tudja, ott volt a lehetőség. Erőből még se futotta... föltenni a kérdést, mely több mint egy éve szívét nyomja. S bevallani neki, hogy változatlan, csak ő még azt se tudja...

Miben is való voltam, amikor rádöbbentem, miért volt minden úgy... hogy ez a legmagasabb törődés, s a legnagyobb elhanyagoló. Nem számít más, csak hogy boldog legyél, így kérlek, ne hazudj nekem... Vagy egyszerűen csak felejtsem el, és legyek élettelen? Hangod fölébresztett újra. Szunnyadó lelkem az ösvényre talált, de le is fordult nyomban, nem vállalt több utazást.

Célnak még mindig a halál lebeg, a fogasra akasztva, mert ha valahova még megy, nélküle már nem mer... a halál lesz a megnyugvás, s zálog a másik ember.

Mással élni tudnék, de vajon milyen élet lenne, ha nem láthatnék szíved sötétjébe? Ha minden szavamból kérdés fakadna. S mi igazán fontos rejtve maradna. Így mond le a szív, így enged el lassan mindent, mert hogy téged elengedett, az már tényleg véget jelent...

Visszatérne hát hazájába nyomban. Megtalálni újra a szépet a régi csillagfolyamban. Egy lenni újra az ezernyi fényből. Így kiált ő fel most, ki való az égből.