2010. november 1., hétfő

Takard be szárnyaim a túlvilág havával

Túl az őszön, e borús halálbálon, mondd, mi van? Merre tovább, ha már leestél, s csak meredek falak tekintenek le rád a keserű szakadékban? Kiszállni erőd még van-e?
Egy jövő-ősi álomkép lebbenti meg valóját tudatodban, s mint a felhőtakarók finom hószemcsét ráz ki, s ez tetszeleg agyadban. Ez a tiszta hódara eltakar mindent, mi rossz, mi bűnös. S agyad vén tekervényei visszatérnek a hűhöz.

Mind ti, kik tudjátok, amit mi tudunk, mikor mind egy oluh, oly egyek vagyunk. Ti vezessetek most át e kínzó őszületen, s hagyjatok meghalni... végre elmenni innen!

Kérlek! Szakad ki e hűvös szó. S jön a tél, hogy életét megújítsa, hogy a túlvilág jégtükrét orcájába tartsa. "Nézze, mily szép a távoli jövő, mit múltnak vél a vágyakozó szíve. E nemzedék vár rá, hogy kedves szellemhavába, s e jégpalotába magát eggyé tegye..."

Halkan bólint, s megadja magát a világnak. Szárnyait kitárja, fájón, keservesen üvölt, mert e szárny mindig fáj, mikor túl rég használta már, hisz ilyenkor hozzá fagy a terhet cipelő hátához, s majd maga is belétörik, hogy csak cipeli azt, ami megmentheti.

"Tárd hát ki szárnyaid, indulj, ha úgy véled indulnod kell. A tél majd bizton megölel. Hisz vágyik az már rád, hogy egy lehessen veled! Hogy betakarjon téged egy viharfelhővel. Ezüstködös hóvihar, e túlvilági kép számodra már baráti, tudod te, hogy tudod benne a legszebbet látni. De nézd, ott a te tavaszod! A mostani jelened egyik szikrázó vidéke, azt hó nem érheti... hát hogy lehetnél egészen a télé?"

Jer, takard be szárnyaim, még itt a szakadék mélyén, túlvilági hóförgeteggel! Legyek én a szív, kit elrejtettél, mikor a bánat minden tavaszt elnyelt...

2010. október 17., vasárnap

Csigalépcső

Ahogy kanyarognak lépéseim, mégis egyre közelebb a centrális cél. De hogy merre visz e lépcső, magam sem tudhatom. Föl vagy lefelé? De oly meredekek a fokok...

Mégis lépni kényszerült, s nem is tétovázott sokat. Esett szinte vagy mászott... e gravitáció nélküli világba... mikor nincs se nap, se lámpa... ugyan ki láthatná a célt... de az út egyre csak tekereg. S nyilván szédülni kezdet. De mégis kapaszkodott még a kovácsolt vas korlátba... s hitte, ha követi ezt az utat, majd az út végén kegyelem várja.

Mit remélsz még? Boldogságot? Igaz mosolyt, s könnyeket? Szerető családot? Megoldandó problémákat? Melletted álló barátokat? Egy házat, közel a tóhoz, melyben minden jövői kép oly tisztán tükröt tartott. Mind e messzeségbe vajon eljuthatsz-e lélek? Vagy hamisan tetted téted, s nincsen igaz reményed? Félsz-e jobban, mint halálodtól félnél? Mond, ha mégis lenne egy csillagod, végül mit remélnél? Ki lenne az az utolsó gyertya, ki fényt adhatna neked? S mi lenne az utolsó szó, mit e papírra írnál?

Szeretet.

Fénylő lángja csupán pillanatig, de beragyogja az utat, a hideg s kemény márványlépcső színei sárgába borulnak. Kísérteties kékes fény válaszol rá onnan, ahol a cél sejlik, e függőleges alagútban.

Félek én, jobban is, mint elhihetném. De feladnom mégsem lehet. Ha egyszer már elindultam, ez úton végig megyek. Mert amióta ezen életre eszméltem, én mindig is szerettelek. Várj majd rám, mikor tél nem bántja elkínzott tagjaidat, s amikor naptól árnyék védhet, de ne félj, nem kések túl sokat, hisz tudom, ezen élet véges, mi miénk... Ne hullj szakadékba, s égbe se szállj, míg én oda nem értem, szíved verjen, ha kérhetem... s hogy ütemét megleljem, tárd ki felém a lelked! S talán e kötelék elég lesz... talán hozzád ránt...

Kínlódván, reménytelenül... lelkében még egy dal felcsendül. Egy dal, mi a célra emlékezteti... s ilyenkor oly tisztán hiszi. S tisztán szeretni képes. Mert az a kép, ama jövőről méltán olyan édes neki. És remélni még képes, hogy eloszthatja szíve erejét két ember között. S ha élete véges is... szerelme örök.

Oh, kelj föl Hold, hogy láthassam égi köröd! Hisz hozzád indultam... még sok-sok évvel ezelőtt...

Szorítsa meg szíved a korlátot, igaz lelked érje erő és megnyugvás! Mert biz odaérhetsz, tudom, hisz a jóslat örök... a tó tükrében minden igaz volt... te ott álltál, és átkarolt a Hold!

2010. október 4., hétfő

Kezdetek végén

Oh mily hamar elrepültél fölöttem, kegyelmekbe hajló, vén szeptemberem. Újként éltem át a régi élményeket, mégis minden más volt. Szétszakadt most is szívem, de mégsem úgy... mint azelőtt tette. Mert ott voltam áldott kegyelmedbe...

Félőn remegve rezegtek az ágak. S hullani támadt kedve egy-egy falevélnek. S bár velük hullhattam volna én is, s ne élném már ezt a széttört életet. Kegyetlen kegyelem bűvkörébe ringattál, s azt ígérted, úgyis lesz valahogy, nem kell lépjek, s most görgetem e tehert, s ki tudja, mit kell még miattad megélnem... de lélek, várj! Ne vádolj mást balgaságodért! Nyilván nincs más választás... de... megpróbálhatnád...

Ím itt állok veled szemben, szívem ritmusa rég felhői már, oly magasan szárnyal a szám, hogy mérhetetlenné vált, de kit is érdekelne... S te rám nézel. Kérdőn pillantasz reám. Lehajtott fejemnek, mégis a tekintetem keresed, kezed nyúl, megérinted bőrömet. S mily lassan adják át az apró sejtek egymásnak az üzenetet, mily lassan jut el az agyig, hogy hozzám értél. Félek. Félek, mert te vagy az, ki hozzám értél, s én más irányba indultam eddig. Megfogtad csuklómat, s az útra visszavezettél. De most itt hagynál!

HÁT ITT HAGYNÁL!?
Üvöltöm a szélbe. Te már elmentél, úgysem hallhatnád. Azt mondtad, látjuk még egymást, mégis úgy érzem, erre nincs remény. Nincs tovább...

Elfelejtem tán, mindez hogy kezdődött, hogy a herceg rám talált, s a kastély falát látni véltem, s körötte a festői tájt, de mégis... nem mehettem be oda. Hogy lehettem ily ostoba?
Az már a vég volt, s nem a kezdet.

Ez ördögi kör. S most újra kezded... újra-és-újra... vágy megnyugvás félelem csodálat kín szeretet szenvedés és... újra vágy...
Vajon hol lehet a kilépő pont? Mily jó lenne végre ilyet találni. Bár lehet csak szét kellene zúzni az egészet. Se kezdet, se vég, se szeretet, remények...

Igen, de elveszíteni, hogy tudnálak? S őt se bírnám egyedül hagyni. Nincs hát mit tenni, itt már csak az élet segíthet. De nagy ellenségem volt ő mindig. Hát velem most mi lesz?

Engedem, hogy szétkaszaboljanak a tüskék s az ágak, ahogy végigmegyek, sőt futok e végtelen erdőn. Ez lesz a jó irány, vagy ha nem, vérem szabja majd csak meg az időt, amíg elfolyik, s az mindjárt végessé tesz téged, te erdő, te gondolataim rejteke.

Egy szarvasért imádkozom, vagy érted, hogy valahogy rám találj, ha én már úgysem találok reád... s minél jobban vágylak, annál több reményt szül a rettegés és a szememmel játszó harsány fényvarázs... várom, hogy eljöjj, hogy újra az útra ránts! Rád vágyok. Rád... senki nem léphet helyedre. De te se lépj az övébe! Bár ő rám találna itt... s remélem most tőled. De ha nem, az se baj, akkor elvérzek csendesen, ahogy képzeletben feléd futok, s lassan már csak kúszok. A fák tövében mocskos vércsíkot húzok...

VÁRJ RÁM!
Mert én várok rád... míg élek.

2010. szeptember 8., szerda

Szikrázó légkarodban

Mily sötét az emberi élettel telt üreg, s mégis remélünk, csepp fény nélkül is szüntelen. Szép. Szép most minden. S mégis úgy érzem, most kell felejtenem...

Felejtené hát azokat a mosolyokat. A fénylő szemeket, ragyogó mosolyokat. Mint tisztás a sűrű erdőben, oly tiszták e szavak, s napkoronával fedettek e égi boltív alatt... Csak ő áll egyedül. Létezése több, mint kín. S a napnyugta fátyolán át vészjóslón felém int.

Gyere mégis kedves, legyünk itt most egymásé, hisz hirtelen oly világos minden, itt veled, s remegve kérlek, ne menj hát el. Mert nélküled semmi sem marad. Eltűnnek mind a mosolyok, s a nyugtató szavak. Valóság, s értelem határán tartasz még engem, miközben érzem, szárnyalok, s elvetted az eszem. Szeretlek hát.

S azzal megállt a tisztás közepén, karja bár leeresztve, de felém mutat. De hogy adhatnám meg neki mindazt, amit akar... s mi jár? Hogy, és egyáltalán nem muszáj... Bánatos szemeivel rám se néz talán, s esdeklőn szólongat, lábam magamtól az útra talál.

Ki az, ki mögötted áll, s átkarol? Kérdezi a fájó könnypokol. Miért? Miért nem bízol bennem? Elég ok lehet az, hogy szerinted én sem tettem? Megszorítana, de kitérek, mert ki irányít, ezt tevé velem. Én bizony tudom, még úgy is, ha szeretem, nincs már semmi hátra... nincs több szerelem.

Várok. Lehajtom fejem. Minden forogni kezd, s a végtelenen átsejlik egy néma emlék. Alvó farkasok hideg-forró vére. Romantika. Minden sora. Minden mintha kezem által íródna. Oly ismerős az ő minden lépése, ahogy magammal tisztában vagyok abban az egy-két kérdésben.
Még remélek!

Szikrázó légkarok majd körém fonódnak. Eljön a múlt szele, s a jövő kapu múltja. Kitárul a valóság, s mintha soha nem lett volna, ez a gonddal teli világ úgy repül el. Gyere közelebb, s úgy ölelj, ahogy a szél ölel!

2010. augusztus 25., szerda

Csillaglény pici álma

"Azt hiszik, hogy pici vagyok, hogy elnyomhatnak engem, de nem tudják még, mily erőknek parancsol sziklaszilárd lelkem. Nyílj, tavaszom, nyílj csak! Pici bimbó, illatod ne halljam..."

Remegő kezekkel vette el a láncot. A bestia még alszik, kövekkel kirakott diadém nyakán a szíj, s mily édes az álma. Fel-le inog szőrpikkelyes háta. Lapockamellék szárnyai teste mellé bezárva, akárha az esernyők fenyegető botja. Feléd mered, s attól rettegsz, hogy talán kibontja. Mily fenséges e lény, s mily idegen köztünk... s a láncot tartó kezet is egyre feledjük. Remegő, oh gyermeki puha kéz... Oh, te illatos női ék! Úgy hiszem, izgalom ez, s nem félelem, mi így megrendít. Felé lép. A lánc egyre csúszik a kezén, s mint selymes hajfonatot, finom kötelet, bőre követi, s mint a vakot sötétben, a teremtményhez vezeti.

"Tán álmodom? Ily csoda nem lehet! Ez túl nagy ajándék!" Mégis elfogadom... gyönyörű nyakék, a kapcsot kioldom és már tenném is nyakamba, de aztán mást gondolok...

Odaérve kibontja a csatot, s óvatosan, az anyagot féltve megoldja azt, s hogy e lényt szabaddá tevé, csipőjére köti emlékül azt. Csillogó szemeivel az ébredést várja, s közben a lánc végét komiszul a pikkelyes karmokba zárja.

Eltörtem hát e kristályt. A bestiát szabadsággal ajándékozva meg. S ha kéri, majd szolgálom, mást érte már nem tehetek.

Ily szép vagy hát te is. Ahogy szárnyaimat köréd ölelem, s visszatükröződik tested a síkos bőrfelszínen. Szemeimmel nem látlak, csak e féltő szárnyak veszik mintád, s tudom jól, ki vagy, te utolsó gazdám...

Nézem, csak nézem... mit tettem. Megbánás szelleme nem kísért engem. "Úgyis túl nagy ajándék lett volna nekem. S az ily kapott hatalom, sose kellett nekem. Ha kivívom e lénynél a tiszteletet, talán majd lehetünk egyenlő felek..."

Felébredek, kitörlöm szememből a csillagporos álmot. S ő van itt hirtelen, az igaz barátom. Tudtam én, tudtam! ...hogy álom az egész világ, s csak ketten vagyunk igazak... ÉN...
és a bestiám.

2010. augusztus 23., hétfő

Véred átka

Kellemes körökben forogtál, s azt hitted, már minden jó lesz. De aztán rájöttél, hogy félelmed mind igaz. Az a sok jó szó körülötted nem hozhat már vigaszt, mert elárultak téged...

Hideg eső záporán át kitekintek a borongó égre. Hol lehettek barátaim? Hová lett a béke?

Kínban égő kezeiddel újra felkapod a kaszát, s híven ketté vágod az élet rút porát. Tündöklő szemeidben már csak halál fénye dereng. Lábad egyre fárad, ahogy élsz, beleremeg. Földre zuhansz úgyis egyszer. Hát mért állsz mégis mostan? Jah, hogy egy újabb világ dereng fent a vén kohóban. Újabb fegyver, mivel minden ellen kiállhatsz, s egy újabb barát, akivel ha kell, vitázhatsz. Ő borít majd jeges esővizet tarkódra, mikor úgy érzed, elemészt ez a pokol...

És ím, itt folyik véred folyója, halkan lüktet, s az éjszaka levegője oly fojtó. Félsz-e, mikor így félek?
Messzire révedek. Ama másik világba, hol nem kell emettől rettegni, s a hallgatag félhomályba könnyeket ontani a semmiért. Mert hát csak semmiért teszem... minden oly semmiség. Hozzám képest oly szürke. Ez az esti szürkület csak a falra van festve. Őt nyögöm, az ő kedves mosolya ragyog oly feketén az éjben. S minden mégis más, tudom, olyan jó senki se lehet... mégis...


Véreddel fertőzted őt meg. Véreddel, mely hamis, mintha a tengerbe ömlő szenny. Vérzel? Oh, ne ide... ne ide ontsd azt a vért, melynek a gőze is halálos... igen, ölj meg, mondta volna régen, amikor még nem várt mást... te mellette boldog még nem lehetsz, csak ha elviselsz rengeteg csalódást, s ha képes leszel feladni érte mást.

"Nekünk kell őt választanunk, s nem ő kell, hogy válasszon egyet. Ezt jól jegyezd meg..."

Véred átka lebegi körül, s ő mégis terhed hordja. Mert oly nagyon szeretne hinni neked, de hiába, mert te jobban, mint ő téged, elárultad. S ne hidd, hogy ez titok maradt előtte, ő sose hagy el semmit, ha nem is láthatta is, ha nem is mondtad, oly tisztán tudja... hogy véred gőzébe akárha már most belehalhatna...

2010. augusztus 15., vasárnap

Egy bimbó első napjai

És megszületett. Kellemes szemeivel végigsimogatta a még ott időző hópelyheket. És ők válaszul daloltak neki... míg bele nem olvadtak fáradt tél-dalukba. S örömmel hullottak vissza a télbirodalomba. Örömmel, mert találkozhattak vele.


Még mindig nem tudom, mi ez a rettentőn barátságos fény. A te fényességed drága barátom... de már nem lehetek veled úgy, látom... már el kell engedjem kezed. Te nem hagyod úgyse, hogy vezesselek, s a te időd meg már lejárt, hogy én apró lelkem óvjad... vagy talán nem is, csak az én szívem nem olvad... nem, mint a hó, az én jegem a tavaszt nyögte csak, s most e zord nyárban visszafagyott. Várok.

Vár. Hogy mire? A szél kedves, tépő ölelésére. Vár a jó vízre, mely segíti majd hajtani. A hajnali harmatra, mely csészéjét ezüst gyöngyökkel rakja ki. "Mit tegyek én ennyi kinccsel?" Kérdezi némán. S leveti azokat, egy-kettőt hagy a tikkasztó melegre, hogy száradó ajkait azzal nedvesítse be. Édes nedű ez. Az ég ajándéka.

Édes nedű... erjedt lé... torkomon legurítom. "Nincs remény?"
Mért nem nyílik még ez az ébredő bimbó? Miért várat magára ily soká? Oh, így talán nem lehet az első. Vagy ő nem is akar győzni talán?

S mily sok bimbó vár mellette már. Mind egyként üdvözlik a tavaszt. S ő lesz a legszebb rózsaszál, s az első, ki elhervad. De miért is bánná ezt, hisz kívülről észre se veszik tán. De ő új barátokra lelt. S így telt ez a nyár.

Köszönöm nektek mindazt, amivel lelkemet melegítitek, s minden cseppjét a szeretetnek, ami engem ér, mikor veletek telik a nap.