Kiálltam a viharba, s ezzel magadra hagytalak, vagy úgy éreztem legalább...
Kezemre arcom hajtottam, úgy hajtottam fejet nagysága előtt, belépett a térbe ázott föld és viharfelhők között. S szólt, hogy emeljem fejemet, arcomba hűs permetet hintett. Szemem megakadt a szemén... kérleltem és ő türelemre intett. Némán vártam hát, de közben minden megszakadt...
Szakadozó lélegzettel, meghasonlottan, egy kis semmiségtől félelemre térten... nem találom magam. Vagy téged kereslek? "Mit tettem?" Féltem, hogy vétettem. S ha megbánás van is, megbocsájthatok-e? Tehet-e a hegy a lavináról, mely róla gördült le? Elhagyni, már végre levetni a porburkot? S a szívről is lehull-e jégköntöse? Vagy minden marad a régibe...? De a változás már beállott...
Változik. S hiába látom meg a minta fonalát újra meg újra... hiába értem a szövetet... a felvetett szálakon talán más jövő fenyeget. Talán egy kíméletesebb, vagy csak nem őrülök bele úgy... "Milyen-e szeretet, lehet-e távolságon úr?"
Elfojtások mélyéből felszakad sóhaja. S megnyílik előtte végre a szalon ötödik ajtaja. Egyedül lép be. Egyedül néz szembe a vihar szemével, s kérése könnyben csapódik le... arcára fagy a villámok kusza jele... kezét ráteszi a szoba ajtajára, mert egy kezet lát ott... nem érti hogy lehet, de nem is ez a gond.
"Ha hívsz megyek, s ha szólítalak, tudni fogod..." nem tudom, hogy én mondtam-e, vagy az alak a tükörajtón túl? Bemenni vágytam, hogy megöleljelek... vagy átnyúljon szellemalakodon megfáradt kezem... nem tudtam valóság-e? Hogy kulcsom tényleg te lehetsz-e...
... de akkor az ajtó hirtelen áttetsző lett, és megláttalak mögötte...
Kezem az üveg mögötti kézre teszem... felém nyúl, de meg nem érinthetem... csupán az ajtó fája melynek tapintását megélhetem. De a látvány mindennél valósabb. Elfogadni kell hát? De mit mond a jós lap? Mit takar el, az üveg sötétje, ha mutatja is alakod... mégsem átlátható teljesen... a jövő... s nem a múlt.
Kezed kezemre teszed, és ez már egy újszerű pillanat, amikor a szemedben megpillantom összetört valómat... ahogy a darabok összeállnak, s nem csak látszat...
A Holdkapujából kiléptél, s kezembe kulcsot adtál. Örökszobám hát végre újra látlak, de nem törtüveg mögül... mily vágyam volt ez már, mégis tétovázom. A cél talán közben más lett? Vagy csak alakod csábít? Mit élhetek meg teljességgel, s kell-e elrejtenem arcom? Vagy hulljon le a maszkom... de hulljon akkor vele tiéd is... csak az igazat vágyom. Nem tévedés, nem árnyjáték az, miért ide jöttem... nem csupán egy ködvár! Valóságkövekből is ki kell hát rakjam, s pont olyan lesz, olyan kimondhatatlan...
Olyan kimondhatatlan, mint te vagy... felfoghatatlan, eszményi... mégis valós, megfogható. Nem álmok már ezek, s nem képzetek. S nem jóslat a tizenhárom fekete macska által felkínált kép sem. Már megtörtént... már most enyém lehet.
Bemennék ajtómon, de a küszöbhöz láncol még a félsz... de az ellenállás csekély, lassan legyőz hát a vágy. S hogy eztán bezárnom magam nem szabad, emlékeztess... mert tőled távol, vagy világomtól távol már nem élhetek. Egyszerre mindkettő kell nekem, s talán valahogy valami közös pont... már ha létezik... a külső világ.
Kiálltam viharába az érzésnek... s majdnem porszemként elfújt. De ilyen könnyű mégsem lehettem... nem szállt el más, csak a múlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése