Kedves szavai, éreztem, csak nekem zengenek. S e csodában fürödtem azon a szép napon. Hisz ekkor ismertem meg azt is. S ő volt az én Napom. Arany haja suhogott a szélben, s ha nem is tudta, ki is ő. Mégis szívélyesen fogadott, s barátom lett... barátnőm.
Barátság. Ízlelém még csak e fogalmat. Az érzés megnyerő... társ. Igen, mint az enyéim, tán... de mégis más. Hozzám ér... kedves szavaival simogat, s ím nélküle már nem élhetek e Földön, s jóléte nekem fontosabb már, mint magam. Egynéhány esztendő eltelt már, mióta barátom. S talán egy a legrégebbi, de mégse egyedüli barátom.
S ősi dalom zeng szívemből, ez a dal most értük száll. De leginkább érette, ki szívemben oly hatalmas láng. Fűt belülről e szeretet. Látom és érzem, s a félhomály bágyadt hangjaiból kiveszem, hogy bajban van. Énekem mégse hagyom abba, hisz a tisztelet, s mit régről hoztam nem engedi. De közben arcát kémlelem. Mi bánthatja? Mi kell neki?"Valaki fontos. Az égről nézvén a távoli, de közeledő alakokat, mégse hittem volna, hogy így kötődnek, hogy egymásért mit ki nem állnak, s hogy egymásnak adják szívüket. Megosztani, azt tudtam mindig, milyen akkor ővelük. De hogy ennyire másra bízd magad, ez oly furcsa és emberi. Bizalom? Hát létezik-e? Vagy csak kitalálták? Vágyván, hogy a világot végleg megzabolázzák. S mind közelebb érek, érzem érzésteket, átfúrják csillanó szféráimat, s bejutnak a lelkemig. Oh, igen, én is érezni akarom! De kicsit mégis ijesztő, s nincs semmi tapasztalat."
Először kezdtem szeretni. S ez a barátság volt. Én azt hittem, de elárultak. S lelkem végleg bezárkózott...
De aztán visszajött hozzám. Igaz, arany tincsei múlté már, s majdhogynem fekete haja. S szíve is megtépázva, épp-hogy ver. Én mégis megöleltem. Tudtam, ő az, s ha már emlékeim homályában nem is láttam mást, de képzeletben meghúzgáltam selymes aranyhaját. Mosolyát mosolyra váltva kedves szavakkal elértük egymást. S ez eszményi idillből könnye zökkentett ki csak. A Nap fagyos könnye a mosoly alatt.
Hamuba hullott könnye. Sistergett a szelíd parázs. S vízzé vált a tűzkorona. Ronccsá lett a szép leány. Valami mégis maradt a Nap ragyogásából belőle. S reméltem, ha jön a tavasz, feltámadhat jövőre... Segítségem csak kérd, mert ha távolról jöttem is, egy valamit már megtanultam, hogy a barátság mily nagy kincs. S most hogy itt élek melletted, s amíg tőled távol voltam, valamit nagyon éreztem ebben a vákuumban. Te voltál az űr. Te szavaid hiányoltam. Mosolyod, ha kifakul, úgy boldogságunk is vele fakulhat. Márpedig a barátság, mi boldogsággal jár, sokkalta édesebb, mint a gyümölcsös nyár. S mily barátság lenne az, ha épp csak tűrnénk egymást? Nem-e válnánk el akkor önmagunk, valami jobbat keresve? Hisz ha olyan a szívünk is már, mint a világ. Épp oly szürke, reszketeg, hogy lássuk meg a szép fényeket, a nevető gyermekeket? Hogy a szép virágot? A Napot, Holdat s névtelen csillagokat az égen? S hogy látnánk a különbséget? Mitől rút vagy szép minden?
Hallgatok. Letörlöm könnyeid. Tudom, milyen kegyetlen sorsod, hisz te nem mutathatod, hogy mily nagyon elítéled, mit látsz, hisz tőled elvárják, hogy mindig ugyanolyannak látsz'! De ne félj, én segíthetek, csak engedj közelebb, jó barát, s én lehetek testvéred, úgy mint a régiekkel az égben. S most is még ama kapcsolatra vágyom. Itt lent is a barátságot alig ismerem. S épp ezért arra kérlek:
"Tanítsd többet még nekem!"
azoknak, kiknek én is szívem egy részét adtam
Életről és barátságról szívem egészével adózom e világnak, akik megtanítottak szeretni, s hogy e világban helyet találjak, nem győztek segíteni.
Hoshibara
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése