Letekintés

"Odaföntről néztem, s úgy kívántam lejutni hozzá... ő az, ahová vágyom. S mégis mi lehend e fájdalom? Valami nyomja szilárdulatlan tömegemet. Valami itt legbelül borús dallal zeng. Kívánja még maradásom, de az ég nem tart már soká. Egyszer-egyszer így is érzem, elenged az aranyfonál. Zuhannék feléd, oh drága földanya! Zuhannék bizony, de vaj'h mi lehend e bánat? Predirektum? Vízió? Úgy hiszem, most hallgatni kéne... rá, de oh, én nem hallok már semmit. Édes szavad oly erőst csábít, maradásom nincs már... Bízd hát, megyek!"

"Letekintettem. Hangtalanul figyeltem őket. Mint válnak fényekké, s hogy mégis sötétségben élnek. Föntről oly csodás volt, oly piciny minden. De tudtam is én akkor?! Márpedig tévedtem."

"Végtelen. Végtelen volt tán a távolság. De oly aprótól lélek meg nem rettenhet. Ha egyik ím másikra vágyik pillanattal repülhet. Végtelen volt gondolatom. És ezáltal léptem át, oh azon szívszorító végtelenek távolát."

Mint mindig... újra-és-újra megszületek... épp úgy történt nemrégen.
S azóta érzem, érzem úgy, mint akkor éreztem. Én vagyok e lény, kit ő szólít. S mindkét nevemen oly kedves nekem az ő hívása. Ha ő nem is a Föld felszíne, mit akkor én láttam... de mégis valamelyt tán a fény része volt. De hiszem ő a mélyi tűz, mit az idő beporolt. S ha tehetem kifényesítem, minden porát ledobom... vagy legalább körös-körül csak egy picit odabenn, s megölelem, ahogy tudom, várt ő engem odalenn."Virágokról meséltek nekem. Virágokról, melyeket a nappal lát. S én csak hitetlenkedtem. Mi lehet az? A virág... S mily ostoba dolognak tűnt, látván mindent az éjszakában, hogy valami úgy élhessen, hogy ne ez legyen otthona. Az hogy nyílik és nem születik. Az, hogy szél fúj odalenn. S az is, hogy megsokasodik, s oly hamar meghal... Mégis érdeklődve szárnyaltam e gondolattal."

"Virág lenni, oly jó lenne, odalenn a fénytől kísérve. Melegséget érezni. Illat. Szín. Pompa... Fény vagy mind. S mégis több lehetsz. Ez a Föld vonz, nem ereszt! Oh, kicsiny lelkem, várj még, még nem mehetsz... Várj, míg életet tehetsz!"

Rengeteg nevem van, s ez így való. Tán szaporodik is ez majd az évekkel s életekkel. De ezúttal emberi létem két szép szavát tenném elétek. Hogy lelkem ezzel vegyétek. S húzhassátok tőlefogva minden ízét, ha megkapható, s lássatok mindent, mi nektek megfogható. Régi nevem... az idegen Rózsa, bár lehetne akár káposzta: Bara. S a másik, amit nemrég kaptam, és előző évemben az is voltam, s ami sok jó emberfény lenni lehend: Hoshi az én másik nevem. Nem vagyok val'mi burjánzó csipkerózsa, csak egy nappal szunnyadó fényvirág. Az ég kékjében illatozva, ki a Földre letalált.