Mielőtt lemerül...

Felkészül a mélységekre. A víz színe kék, messze elterül... s még egy utolsó levegőt vesz, mielőtt lemerül.

Kiálltam megannyi próbát már. Rég kezembe vettem sorsom. S úgy éltem át olykor a hőt, mint a Földre hulló Napot. Szenvedésem marasztalt, de hinni véltem néha. S megigézett a remény sor, mi homokba volt írva. Láttam, szemem nem csalhatott, a kacagó víg őslakos vette kezébe a botot, s újabb betűket kanyarított.

Ült csak némán, s elő törtek emlékei. Homlokát ráncolta, s próbált nem félni. Meg ne adja magát a mérhetetlen mélységnek, amit ki kell állnia ha e vizekre tévedt. Maga választotta ezt, más helyett, amit jobban szenvedett, hol még csak egy hívogató szikra sem volt, ami szívébe örömfoszlányt lökött. De itt más volt minden. Oly szép, oly tiszta a víz... szinte láthatni is valamit, a mélyből, ami odalent honol. Keskeny halcsíkok bukkannak fel itt is, ott is. S keringőzik odafenn néhány fehér szárnyaló madár. Ricsajuk a vízről visszapattan, de közben hív bukik is alá. Kellemes a szél sodrása, s hol vizet ér a homok... keveredik a két elem, s e keveredés életet hoz. Harsány fényű kagylólakból tekint ki az ollós bitorló. Nini, ott meg egy csigaházat lop egy hozzá hasonló. A sós víz illata megtisztítja mindenét. Már nincs hátra más csak a levegő, mi megtölti a tüdejét...

Még emlékszem, mikor lent jártam, egy másik hasonló világ, az milyen volt... hogy mily pánikszerű ilyenkor a hangulat, de később minden megjavul. Hogy keserűség ha ér is, megpróbálom majd felejteni, s tudom, minden jó azonnal, fel fog majd deríteni. De mikor e vizekben járok... oly nehéz, hisz én döntöttem így... meghátrálni nem lehet, s elbukni sem büntetés nélkül. Félek is hát nem hiába. Angyali kéz a vállamhoz ér. "Indulj hát, a hajó nem állhat." Csak ennyit mond, s a habokba lép. Keze még a habok felett, tudom, nekem is mennem kell... de mégis maradásra késztet a félelem és a nyílt tenger...

Kéz a kéz után kap. Nagy levegő és elmerül... bánja-e vagy nem... az már mindegy... fény már reá nem derül. Halad az ismeretlen felé. Nem tudja mi hajtja, ha csak nem a tömegvonzás... de ilyen alapon mégis hogy lehetne biztos a megoldás?

Kellemesen súrol a víztömeg. Lágyan érinti karom, testem. Tudom, a mély már beszippant, fény már reám nem eshet. Mire lelek majd a mélyben? E gondolat elborzaszt. De közben egyre kell hogy reméljem, hogy valami jó is lesz ott majd.

Mélységnek hát feltárulnak hamarosan titkai, s ő lesz majd ott, hogy belelásson, nem valaki más... akárki.

Akárki is állna ellen, nem győzheti erővel. Ennyi víz, ha rád nehezül... 

Nincs mit tenni, menned kell!

Megtört lelkeddel valótlanra ne tekints...

Összetörtek, tudom, hallani lehetett a zuhanást, s ahogy szikrát ütött az aszfalton becsapódó tested, s darabjaid egy sötét világban rekedtek. Szemeid elzárva egy befőttes üvegcsébe, sötét kamrának elérhetetlen mélyébe. S halk szíved a sarokban ül... kezemmel végigsimítom fájdalmát. Felnyögsz, távoli szájad regéli gondjaidat, boldogságot várnál, egységet és valami újat. De mi jön, azt talán önkéntelenül, elrúgod. 

"Üresség." hallatszik a távoli szájból, minden, mi eddig hangos volt, hirtelen elhalkul. S egy óvatlan pillanatban a tea bejut mélyre az agyutakba. Megállt az idő? Valahogy semmi sem mozdul, de csak egy pillanat... s minden újraindul.

Elméje kinyitva, most már mindenkinek szabad. Nem hiszem, hogy ezt tanítják, ott hol divat nézni más agyát. De hagyjuk is, felejtsük most el... térjünk a tárgyra vissza, erre a nemrég elkezdett groteszk kirakósra.

Kellemes társalgásnak látszhat, vagy szokásos pletykának. De itt most csak törött lelkek várnak arra, hogy újra összerakják...

Önmagadra találnál? Miért nem lépsz hát végre? Legyen már ennek az ostoba énkeresésnek vége. Vagy, akinek születtél, s akivé tettek téged, s amivé önszántadból magadat tevéd meg. Nekem mindegy, hogy te ki vagy, én csak annyit értek... nincs sok már rajtad kívül, aki engem még kérhet... egy szóra, vagy épp lelkébe nyitni meg a kertkaput... távolról látom csak a közeledő hideget...

S valóban hideg köszönt a lelkekre, kik most magányukat félik és nem tudják, mernek-e. Kockáztatni. Bírnám-e, hogy mindent elveszítsek? Vagy várni érdemes? Érdektelenségem dolgaim iránt már-már vészesebb, mint a fölöttem lebegő örökös nyughatatlanság s boldogtalanság fellege.

Kezét nyújtja felém, ölembe hajtja szép fejét. Csak ketten suhanunk egyhelyben vad drapériák közt. Álmunkat megigézi a forró tea illata. Nem sietünk sehova, de maradásunk sincsen, bizton mi szállunk hát éjszaka az égen, folyton cikázva, irányunkat érzékeny műszer mutatójaként váltva, mintha madár, mely nem talál útjára. Vagy sebzett denevér az éjszakába, gondolataink hullámaival kerülgetve a komoly témák feszültségeit...

S e feszültségek nem uralnak többet bennünket, de kín mégis, hogy nincs egy fontos társ, egy fontos hely.

Én nem tudom. Nem is tudhatom, mért törtél így össze. Saját történetemről számot adni se tudnék se közel se messze. Kellemesen keringő sekélyes gondolat vagyok, csak úgy mint napjaid, ahogy hívod... igen én is. Én is csak ilyen vagyok. De bocsáss meg mégis. Hisz ezek csak dallamok. Énekelj hát velük, s told meg néhány hajlítással, vagy csak add hozzá igazán csodálatos magad, s a semmiségből bizton a legjobb jön ki majd. Nem holmi egyszerű zene, valós remekmű, mert magad is az vagy... én mondottam is neked...
"Magadat ne okold, te jól csinálsz mindent... én úgy hiszem, ez a világ gondja, ha téged nem ért meg. De boldogságod találd meg, mert ebben a szívben igaz remény dobog, akiket szeret, azokért, s köztük érted!"

Ne tekints hát valótlanra, agyad komor árnyai szíveden, csak megsebzenek majd, tartsd távol magadtól, ha lehet, ezt  a bajt. Gondold inkább pozitívan, miként töltenéd életed, s érezd inkább, hogy tiéd lehet minden boldogság, jó és szeretet...

Nem tekintek hát... nem tekintek valótlanra, tudom csak gondolatok, kételyek. Tudom, sehova nem visznek, csak boldogtalanság útjukon minden megálló. Élek inkább az életért, ha most bezárva is, hanyagul, magammal mit sem törődve, de összeteszem kezemet azokért, akiket szeretek, s összeszorítom robbanó szívemet, hogy mindent összetartsak, mit lehetetlennek vélek, s hogy e testet egybe tartsam, kezemmel ragadom meg a hulló részeket. S csak remélek, míg remélni lehet...

Egyetlen érintés

A magány őröl, mint a malom lelkemben, s végigszánt a félelem a tudatalattimon. Kedves lézengők, tévedjetek most itt el. Aki életet adhat, életet is vész el.Kellemes szelek közt nyúlik árnyékod. A Nap süt rád, de szívedben kétes alkony gyúlt.

Kezeid kinyújtod, de semmit se érsz el. A magány minden percével lassan az életkedv vész el.

Te ki, egyedül is élni tudsz, tán sose fogod megérteni, hogy mért szenvedek én így, s miért kell valaki... aki nyugalmat hoz, s elfoglaltságot, hogy ne magamat nyúzzam. De ha nem is érted, lelkemet mégis csak te nyugtatod meg. S talán az egész anélkül csak boldogtalan lehet. Kellemest vegyíteni a haszontalannal, tán erre gondolt, ki megálmodott. Vagy épp a küzdelmeimhez elég erőt, csak azt nem adott.

Mikor már kifáradtál. S talán minden veszve van. A pályaudvaron az utolsó vonat is elsuhan. Van lakásod több is, de sehol se maradásod. Szíved örök sétára hív. Gyengülsz súlyod alatt nap, nap után.

S kinyújtom kezeim, hogy megérintselek. De ujjaimon átsiklik e szilárd képzelet. Kedvességed, talán még senki se élte meg úgy, ahogy én tudom, lelked mily tiszta lehet benn, ahol senki se járhatott még talán. S e képzelet... tőlem most mit vár? Hogy érintsem meg kezedet? Lehunyom fáradt, vérben égő szemeimet. Így is látlak... s így se érinthetlek.

Míg ül, s remél. Esze már tudja, ott volt a lehetőség. Erőből még se futotta... föltenni a kérdést, mely több mint egy éve szívét nyomja. S bevallani neki, hogy változatlan, csak ő még azt se tudja...

Miben is való voltam, amikor rádöbbentem, miért volt minden úgy... hogy ez a legmagasabb törődés, s a legnagyobb elhanyagoló. Nem számít más, csak hogy boldog legyél, így kérlek, ne hazudj nekem... Vagy egyszerűen csak felejtsem el, és legyek élettelen? Hangod fölébresztett újra. Szunnyadó lelkem az ösvényre talált, de le is fordult nyomban, nem vállalt több utazást.

Célnak még mindig a halál lebeg, a fogasra akasztva, mert ha valahova még megy, nélküle már nem mer... a halál lesz a megnyugvás, s zálog a másik ember.

Mással élni tudnék, de vajon milyen élet lenne, ha nem láthatnék szíved sötétjébe? Ha minden szavamból kérdés fakadna. S mi igazán fontos rejtve maradna. Így mond le a szív, így enged el lassan mindent, mert hogy téged elengedett, az már tényleg véget jelent...

Visszatérne hát hazájába nyomban. Megtalálni újra a szépet a régi csillagfolyamban. Egy lenni újra az ezernyi fényből. Így kiált ő fel most, ki való az égből.

Különleges

Az a két csillag, ott fent, úgy hasonlít rád... mint szemeid csillagát visszaidézi. Oly közeli, s mégis távolbéli, vagy épp múltbéli. Oly könnyen száll el mégis, mintha béklyói nem bántanák már, vagy ki őrét már nem féli.

Szaggasson szét foga bármely kutyának, vagy tépje hajamat valamely bestia-állat, már vissza nem fordulok , rabságomból kijutok.

Jaj, de a küszöbön állva szöknek már a könnyek, bús feje a múlt szívébe zárva. Keresi a választ... miért nem megy tovább? Mi tartja még vissza? Hisz mindig erre várt hogy szabad legyen, s tiszta... Feje mégis a falnak koppan lemondón csúszik le, s megül a kapuban.

Hát menjek vissza? Csak érted? Miért... Hát nem érted? Minden hang a folyosóról ide téved. Kínod, miért elhagytalak, téged. De várj, nem kín az, düh... de még az se. Csak énekel csöndesen a csillagdúlt este. Ahogy képed festette le, s szárnyát tárta ki holmi szirén. Maradásra az bíztat? A szív? Vagy az egyén?

Keresi a választ, de nem jön az soha. Hangját nyögi, minden út menti fa. Kellemes, vagy ijesztő, már nem tudja... csak megy és megy... erre nem gondolva. Mígnem lehull egy fáról a féltett lény szava: "Régi házasság már a mienk..." Legalábbis ilyennek hallotta a lány. S visszhangként zúgták tova mind a szomszédos fák. Megállt egy pillanatra. Menjen, vagy ne menjen? Szíve se tudja, hogy verjen, vagy ne verjen. Keresett útja kivilágosodik újra... de ez a fény, tudja, soká nem tart.

Tüntessétek el, ezt az éktelen zajt! Ne halljam, e hangot! Szemem így is látja. Tegnap délután is ott állt a szobába, s én láttam is nyakában azt az éket... hogy lehet, hogy nem láthattam még? Hogy lehet?

Hogy, hogy nem végül e gondolat győz: Talán nem lesz következő, talán ennyi az egész. Valami akkor is különleges, ha nem benne élsz, ha nem ér egymáshoz se test, se kéz, ha nincs más, csak pillantás, ami köztetek lehet, valami még úgy is különleges lehet. Őrizd hát titkodat, egyedül szív, nincs is mit mondanod, amíg ő nem hív. S míg szemed elől ócska betonházak szürkesége takarja el mind, ami szép. De ne tűnj el, még remélj. Ha szava reményt, ad, ami ott csücsül minden fán. Ágait is húzza már. Szél süvít, vagy vágy? Kezeiddel nyúlj felé, majd húzd vissza, hát! Akármit is teszel, bebörtönöz, e vágy.

És ha sose múlik el a vágy a boldogságra. Talán egyszer feljuthatsz a régi csillag utakra. Ott lesz talán a két csillag, meg a harmadik, mit lent találtál. S ha közrefog e három fény, nyugalom vár talán... de ha nem is lesz így, csüggedni most úgy is kár.

Ötezer év szolgálat

Kezdetben vala a lélek, s a sors keze ahogy pengeti, mint a vékony húrt, ez élet száll't, s szíved nyílik... s észlelni, ébredni, s végül verni kezd. Dobog s dobog egymagába... míg egy testet nem növeszt. S születhet így képzeletből. Sokféle lény és emberi... eltévedve elveszve, meghal, s tovább nem engedi. Megleli hát végett ami neki szánva volt, s elindul az úton, az ég súgja:
"Eredj fiam, és tanulj!"

Tanulni hát sokféleképp lehet, szavakból és jelekből... más kárán, a tiéden... De mi mind e tanulás, ha aprán mindig elveszik, egy kis sejtés a jelenből, mert e gaz idő múlttá teszi. S így válnak le a jövő álmai is szép csendben rólunk, amikor nem figyelünk, s észre se vesszük, s vágyainkban egyre fogyunk.

Csak egy vágyam van. Azt követem. Csak egy álmom van...
Te ébren élsz? Nyitott szemmel mit remélsz? S véled-e vagy létezik? Valamin túl... valami nincs... s kegyelemként jön már az új élet szaga, új remények, új tavasz maga. Éled a természet szemed előtt legalábbis, mert az ablakon túl halál van. A tél édes álmát alussza a természet... egy része... oh, te tél... megint mily hamar itt lettél.

Vártalak... nem jöttél. S most hogy nem vártalak volna... beköszöntél. Nélkülem esett az első... most valahogy minden nélkülem múlt el... s válladra hajtom hát fejem. Vegyél engem nyugvó szívedbe újra.

S mily nagy árat fizetek, már megint e megnyugvásért, hogy eltemessem a napsugarakat, befedd számomra hív havaddal, s mily kellemes egyszerű legyen minden újra, ezért akármit megadtam volna...

A lekötözött sárkányok eloldattatnak, a láncolt sárkányok eltörik a láncot, igézet és bűbáj is megtörik egyszer, de a sárkány adott szava örökké él. Így lett hát szolgálattá még ötezer év.

De ennyi még jár, nem fél a lét... korlátozva nincs, neki ez semmiség, de e helynek üdve lehet. Ha ráteszed gyógyító kezedet.

Holdnak háttal

Holdnak háttal keskeny fénycsík csak az ember, s látta már mindazt, amit más képzelni sem mer. Tudta jól, hogy a Hold felé tartana, mely oly közeli, s mégis a régi létezés felé rántaná vissza. Keskeny csak a remény is. De a Föld tovább forog, s bizton eljönnek majd, szebb s dicsőbb korok. Olyanok, melyben megfürödhetsz, s az ősi fény rád tapad, szikrázó lesz attól az égbe nyíló erőkutad.

Villámok marják meg az eget. S egy felhő végtelenjén egy halvány fénygyerek... reád kacsint, s kacagva integet. Hurrikán képe sejlik föl, felhőből gyúrt képzelet, s a természet erői most e képpel éledjenek! Én ellened nem vagyok, tedd csak dolgod, ha tennéd. Én bele nem szólhatok, s ha utadba állnék is, csak porszem lennék...

S már a Hold is összement, s sok más minden is... a világ egyre szűkül... számomra már oly kicsi lesz, hogy fulladozva kiáltanám: Legyen vége már! Eressz! S ha mégse jön megváltás, ha nincs már hová visszanyúlni, s ha másfél lábbal már lebegsz, s a képzelet hosszúra nyújtja gerincedet, s a fejedtől magasabban élsz és eszmélsz... s hogy senki nem érti, hogy te mindent észlelsz, s neked büntetlenül hazudni nem lehet. Álljanak csak ki veled, s a természet vív meg helyetted.

Új tanokat kutatsz... druidák ösvényeit lesed. De halandók máglyái téged nem melegítenek. S fényüktől nem láthatod a téged szült eget. Az igazság ott van, valahol a tudat mélyén... de még nem lelheted meg, bölcsességed nem lévén meg hozzá. Hát menj csak tovább...

Menned kell, meg nem állhatsz, a Holdnak háttal még sokat kell menned, mert a Hold is csak egy csaló, ki a sötétségben megtévesztett... S mégis felmented őt. Miként teszed az emberekkel. Senki se bűnös, ha teszi, amit tennie kell. És ha mégis rosszra fordítanak mindent, úgy kellett hát tegyék.

Így találjon helyet, aki itt most belép. A kívánság csarnokában, hol az éjszaka sem sötét, s a nappal se fénnyel teli, és itt tényleg semmi, de semmi sem emberi...

Tea and Honey

Mézecském. Oh, te drága, te arany... hogy lehettem ily ügyetlen, hogy burkod szilánkokra törtem? Hogy? Édes arany véred a csempén foltot hagyott, s könnyeim is kiszaggatták féltő szemeimet, s érted hullottak csengve, csilingelve a padlón fekvő halomra.

***

Pénz. Mindig is szerettem, s talán egy kis időre rabja is voltam. Az arany pengése szép muzsika volt fülemnek. S most is mily nagyon örültem neki. A szomszéd asztalnál néhány puccos öltözetű korosodó férfi ült, és egy igen csak figyelemre méltó nő. Ezt a lehetőséget nem akartam kihagyni, hát felálltam társaimra, akik bevallom nem voltak velem egy szinten, hagytam az asztalt, s vele italomat, s tudatában voltam, hogy ez utóbbit nem látom már viszont. Jó kiállású fiatal lány révén, nem féltem, hogy helyzetem túl reménytelenné válhatna, így magabiztosan az urakhoz léptem.
Nocsak, nocsak? Mit keresnek ilyen előkelő urak egy ilyen kis lepusztult fogadóban? Igaz népszerű hely, de egészen biztos vagyok benne, hogy uraságotoknak nem túl megfelelő. S ha megengedik... itt kivártam egy kicsit, de még mindig döbbenten figyeltek, egyedül csak a nő fordította félre a fejét, ez kissé irritált, de folytattam. Tehát, ha megengedik, tudnék egy kellemesebb, csöndesebb és előkelőbb helyet ajánlani a város egy eldugott pontján. Nem sokan ismerik, s ezért a fogadós mindenkinek örül, s így minden új vendéget megpróbál lenyűgözni. Egyetlen baja, hogy kicsit süket szegény, az asszonya meg habár hangos, de ritkán tartózkodik a fogadóban, mivel maga járja a várost, hogy megfelelő vendéget találjanak. S talán nem lepődnek meg, ha elárulom, hogy jómagam a gyermekük vagyunk. Az urak közül némelyik az állát vakarta, majd az, amelyik a nő mellet ült közvetlenül hirtelen felkacagott...

***

Marie iránt érzett szeretetem és élni akarásom segített legyőzni mindannyiunk démonát, az erőt, ami bennem lakozott. Az erőt, amit anyám félt, az erőt, ami miatt oly sok kínban volt részem, s a családom oly sokat szenvedett, de... Ez az erő volt most az, ami miatt itt lehettem. Kezdtem már érteni, hogy mi ez itt...

***

Kezdtem megérteni kedvesemet, de akkor se mutattam semmit. Csak mentem hátasommal és a kölyökkel aki a nyakamon maradt. A szamár nem volt túl gyors, de végtére is nem volt már szívem magára hagyni. Jó fiú volt, hallgatott, ha megkértem rá, s igen gyorsan tanult. Persze a fegyvereim még nem adtam kezébe, s valahogy látta is rajtam, hogy elkergetném, ha hozzájuk nyúl, így békesség volt. Igen... De nekem meg kellett találnom azt a férfit... s hamarosan nyomára is bukkantunk, de néhány nappal előttünk járt... a fiú miatt mégis megpihentem egy kicsit. s már-már azon gondolkoztam, meg kéne kérdeni a nevét. Bár a magamét még nem akartam elárulni, habár nem tetszett, hogy még mindig Lady-nek hív...

***

Amióta elköltöztem a családomtól, mindig egyedül voltunk. Én és a kiscicám. De mindig nagyobb dolgokra vágytam, s gondoltam is. S amit kigondoltam papírra is vetettem. Aztán ez hozta a pénzt, a pénzt, amitől olyan lett ez a kis lak, amilyennek megálmodtam, s papírra és egyéb eszközökre mindig volt pénzem. És persze a többit félretettem egy nagy jövőbéli utazásra, amit mindig is tervezgettem. És az úti cél nem volt más, mint a legendák hona, az a hely, ahol a régi mesélők jártak, s amikor visszatértek a koruk bolondnak tartotta őket, de a gyermekek, s akinek gyermeki szívük volt, mint akár nekem is, tudták hogy valójában minden igaz...

***

Kezdtem tudni, hogy mi a helyzet. A tükröt és az idegen erőt, ami így elszakított testemtől, s saját erőmet, amely segítségül hívta s szabadon eresztette lelkem árán ezt az idegen erőt. S úgy hittem, ha megtalálnám az idegen erő forrását, a válaszokat is megkapnám arra, hogyan juthatnék innen ki. De legelőször is tudnom kellett, mi van Marie-vel, s valahogy csak meg tudom mutatni magam neki, s csak tudok hozzá szólni. Tudtam, hogy Marie tudott az én kincsemről, a tükörről, amit egy furcsa boltban találtunk, de az eladó nem tudott róla semmit. Bár így belegondolva, talán csak meg akart szabadulni tőle... De  mindegy is. Marie-nél kell hogy legyen a tükröm. Talán már lemondott rólam, de... most nem szabad ilyenre gondolnom! Hosszú időbe telt, míg megtanultam az erőmet beszédre és a tükrön kívüli világ megtapasztalására fordítani, de amikor végre sikerült, öröm és büszkeség árasztotta el lelkemet. "Marie! Marie!" Válaszul riadt sikoltás jött... Marie ott volt. S ettől megkönnyebbültem.

***

Gyönyörű nő, hatalmas csillogó ékekkel teli s teli... csillogás, sejtelmes fáklyafények, s egzotikus növények és állatok. Szemet csiklandozó mozdulatok, s a szenvedély tiszta rezgései, ahogy végig siklanak a nézőkön, mindenki egykén sóhajt föl. S a taps a lezárás után, s a fogadás tovaterjedő ízei és gőzei csalogatják azokat, akik a közelben voltak,  ők is megtudják, hogy mi is ez a különleges estély, s máris újabb érdeklődők születtek. A támogatók ételei egyre fogynak, s így fogynak a vendégek is...
Ma is bámulatos volt!

Köszönöm, nagyon kedves.

Nem, sokkal inkább Önnek köszönjük.
Igen, csodálatos este volt.
Nos én csak a végét láttam, de bizonyosan itt leszek legközelebb.

Köszönöm.

Mind itt leszünk.

Köszönöm mindannyiatoknak! Látjátok, épp ezért éri meg, s nem a pénzért, ami vagy elég lesz, vagy nem, hanem csak is ezért, a boldog arcokért, és a kedves visszajelzésekért, s a lelkekért, akiket megérintett valami csoda, amitől önmagukat és a világot is egy kicsit szebbnek látják...

***

Jól van, kislány. Csak azt mond meg, kik a barátaid! kissé elpirultam. Ennyi figyelmességre nem számítottam beképzelt nemes uraktól. Háát... ők csak, régi ismerősök. Összefutottam velük, de apáék sose kedvelték őket, így ide ültünk be egy kis időre.
Rendben mondta a férfi még mindig nevetve. Lehet, hogy érdekel minket az a hely, de most ha megbocsájtasz... szigorú pillantást vett magára. Távozz! Fontos megbeszélésünk van.
De... de én épp azért... próbálkoztam.
Hallgass! Pirított rám egy másik, kövérebb úr.
Kérem! A szüleim egyre szegényednek, alig néznek be már hozzánk, s ha...
Azt mondtam, hallgass!
Ne ilyen keményen barátom. Intette le a kedvesebb úr. S láttam, amint a nő suttog valamit a fülébe. Nos, mivel úgyis megvárnál minket a kijáratnál, így megállapodhatunk, de először is ülj le közénk.

Miután leültem, megtudtam, miféle emberek, bár lehet, nem mondtak el mindent. A nő kedvesebb volt már, de éreztem rajta, hogy nem bízik bennem. Nos igaza volt. Nem voltam én semmiféle fogadósnak a lánya, csupán jutalékot kaptam tőle, ha jó zsíros vendégeket vezettem hozzá, s miközben ő megkopasztotta őket nekem csak annyi dolgom volt, felmérjem, mennyit lehet büntetlenül kérni tőlük. Hamar rájöttem, hogy habár gazdag úriemberekkel van dolgom, de sokat ugyan nem fogok kiszedni belőlük, mivel a nő vezette őket, s ő igencsak okos volt, s nem szívesen próbáltam volna ki, hogy melyikünk győzne egy ésszel vívott párbajban. Társaim idővel elhagyták a helyet, s valószínűleg némi aranyat remélve jelentették is ténykedésemet. De ők csak egyszerű tolvajok voltak. Olyannyira, hogy ha nem tudták, honnan, nem is tudtak volna semmit ellopni. Micsoda szégyen, ilyenekkel együtt dolgozni. De felülemelkedtem már ezen. Most itt volt az idő, hogy meggondoljam, egyáltalán elvezessem-e őket a Kék kakasba, mert így nem sok pénzem származik majd belőle. Mindamellett, legalább ingyen szállást jelentene, s egyre inkább érdekelni kezdett, mi is lehet az a fontos dolog, amiről tárgyalnak, s ott ha mást nem, de kihallgatni lesz őket esélyem.

***

Egy pénz darabot helyeztem a pultra.

Adjon valamit enni nekem és annak a kölyöknek, aki a maga dolgát elvégezve bekötötte a lovamat az istállójába.

Kedves vendég, ez egy előkelő fogadó, ez itt kevés lesz.
Fogadós úr... Megragadtam a grabancát. Ha elégedett leszek a szolgáltatásaival, talán többet is kaphat, de egyenlőre elégedetlen vagyok. Nagyon elégedetlen. Elengedtem szegény embert, de még fenyegetően ráztam a tőrömet.
Megnézem, mit tehetek, de a feleségem épp nincsen itthon, így be kell érniük a takarító nő kosztjával.
Bármilyen ehetővel beérjük, amíg jól bánnak velünk. Mondtam, majd hátat fordítottam a fogadósnak, s leültem. A kölyök megjelent az ajtóban. A fogadós kijött az ajtó nyikorgásra, s látta, ahogy a túlbuzgó fiú leül mellém. Intettem neki a szemmel, s ő megint eltűnt hátul...

***

Napokig ragadni fog még a helye... persze mit tehetnék még, talán felmosok, s készítek valami ennivalót, de többet már nem...