Felleg Könyvtár

A minap a felhőkre tekintve egy ismerős arcot láttam. Szemében a bátor régi fény. Valami azt mondatta velem, kinyílott egy új remény.

A fellegek tornyában, azt mondják, réges-régen elhagyatottan áll egy könyvtár. Olyan könyvekkel, amik sohase léteztek, minden élettel, amit valaha leéltek. Percről percre születnek a sorok. A lehetséges jövőkre nyílnak az ablakok.

Tudásvágytól hajtva újra szárnyat bontok. Különös tavaszi hévtől indíttatva elindulok utamra. Fel és feljebb a fellegek közé.

A régi könyvtárat, azt mondják, angyalok őrzik. Véres kezű gyilkosok egytől-egyig. Úgy tartják valaha az ablakokon estek ki. Csak akkor juthatnak majd újra élethez és reményhez, ha kerek ezer lelket és könyvet darabokra téptek.

Igaz-e vagy sem. Sosem érdekelt. Mit nekem száz gyilkos angyal vagy akár ezer? Mire feleszméltem, felhőtlen volt az ég. A fejem pedig sajgott. Álmodtam az imént? Vagy tényleg láttam vagy csak látni véltem? Az épület-felleget. Egy mágikus helyet, ahol ahogy kedvem tartja kicsit elidőzhetek.

Sóhajt a szellő, hol izzó naptűz, hol jégeső fenyeget. Mégis örülök, mikor látni vélem örökbátor szemedet. Feltörnek az emlékek, ahogy kimondom a nevedet:

"Krykarimo, nemes lélek, ég veled!"

Magányos hó

Ez a hónap mindig a magányé. Az össze-összecsukló magamba-fordulásé. Várni az újat. De nem tenni érte. Annyi mint mozdulatlanul gondolni a végre. Nem várni már semmit. És nem tenni érte. Olyan, mint tudni, hogy már mindennek vége. Semmi értelme. Várni és remélni. Még mindig semmit nem ér. Épp úgy, mint ha teszel, de nem tudod miért.

Ülök, gondolataim között. Vége ennek is. Annak is vége. Ez még megvan. Ez változik. Az változik. Én is változom? Ha akarom... Nem tudom. Már nem akarom. Gondolataim változnak. Most jól vagyok. Csak kicsit gyötör a tehetetlenség néha... és legfőképp az, hogy nem az én kezemben van a penna. Szokásos derűvel tengetem napjaim. A legjobb, ha hangulatomhoz az időjárás is illeszkedik. Lassan már egy éve nyikorognak a gépek, kettétörnek a gerendák és zuhannak a falak. Hova tart ez a destrukció?

Ebben a magányos abszolút-nem-csöndben ráismertem végre, hogy ami most jön, az talán jobb lehet végre. S hogy amerre tartok, az nincs is talán. De mennék már, innen el. Idejekorán? Költözni egy vidékre, ahol sok a fa, a gomba. Ahol bele lehet veszni néha a vadonba. Ahol minden fűszál ismerős és köszönt. S ahol a szomszédok között nem csak egy fal van. Elrejtett vidékek, hegyi házak, falvak. Erre vágyom régen, és egy kis patakra vagy talán egy tóra.

Nem a sok emberre, nem a fejlődésre, nem a luxusra vágyom. Elég, ha egyszer-egyszer azt nézhetem, amire vágyom. Elég, ha csak egy gyermeki szuszogás ébreszt álmomból. Még ha rá is jövök, hogy csak a cicám orra sípol. Elég, ha ujjaim közé rejthetem a múltat. Nem kell nekem több, mint ami ma és holnap jóllakat. Nem kell nekem több, csak a két kezeddel érj el. És, ó... de azonnal... Azonnal vigyél el. Mutasd meg nekem, hogy létezik e táj. Mutasd meg nekem, hogy milyen az élet, ami vár. Vagy adj erőt megtennem, amit most már muszáj. Ne engedj... ne engedj el! Fogd meg kezem, hát!

Egymásba olvadó viasz-évek

Éveimet égetem. Lobog a láng, semmi sem olthatja el.

Fejeimből olykor kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De tudom, nem igaz. Hisz, ahány fej, annyi bánat. Annyi szerelem, annyi kín. Sokszorozott az eszme, és túl sok a fény, mi elvakít. Ezeregy szemeimmel látom a jelen harmadát, hogy mi mint jött és mint múlik el, nem látom már fonalát. Ami itt van. Mióta van? Ami elmúlt. Volt-e tán? Ilyen lett az észlelésem. Minden pillanat élve vár. Nincs új. Nincs már új vagy régi. A jelen kéri, hogy mi a múlt, ugyan.

Ugyan! Hisz minden a helyén van. Minden mindig is így volt. Nem-e egyszerű ez így? Nem-e kézenfekvő? Elfekvő. Fehér ágy és lepel. Sose hidd, hogy baldachin.

Széttépett észlelésből egyedivé tett pillanat. Felkapta a köpönyegét és messze-messze elszaladt. Vége hát a tévelygésnek? Ezer útra így ocsúd. Megy és megy, tudva a véget. Tudva rég, hogy oda nem érhet. Mennyi az út? És minek? Hányan mennek? Nélküled? Veled? Van-e különbség?

Utam csak egyedül járhatom. De kell valaki, hogy legyen támaszom. Egy elveszett lélek. Egy senki. Ha kérhet... de nem kér soha. Egyetlen ostoba... sóhajon túli évek fonata.

Együtt égetve gyertyánk a viasz egybefolyik. Nem látható szabad szemmel, melyik egyik melyik másik. Így zuhan a múltad cseppről-cseppre feledésbe. Így esel te is önmagad kelepcéjébe. Kinyitod szemed. Minden nap... egy új világra. Véled. És puszta sejtésből, megszokásból éled mindennapjaidat. A nem szűnő rettegés, hogy semmire se vagy jó, és hogy sehová sem érsz. Elrabolja energiád, így ül rajtad a félsz. Fekete varjúszárnyát rebegteti fölötted. Legalább az átkozott fény nem vakít már. Gondolod. De ez csak múló optimizmus, pillanatnyi némafolt. Lelked szüntelen sikolyát hallgatod. Attól félsz, már késő. Attól félsz, az idő már lejárt, kihunyt már a teremtőerő.

És kifakad egy sajgó szív száz sebe és kelése. Nincs már talán e léleknek, nincs már menekvése... Milliókra szakadt szívéből egy új világ születik. Csillagokká válnak vércsöppjei, kínja végtelenjében. Egy enyhe fuvallat, az élet szelévé válik. Mi egykor sikoly volt nevetéssé és sírássá válik.

Olykor még a fejekből kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De nem tudják már. Nem is sejtik tán... hogy olykor mind egyek voltak. Egy szív, egy gyertya, egy láng.

Éveiket égetik lobog a lánggal, amit semmi sem olthat tán el. Éveiket égetik, és közben viasz-testük újra egybefolyik.

Orion harmadszor is

Sötét felhők voltak, amikor magasra szálltunk. Később a hajnal szivárványa vetült rájuk. Napkeletre mentünk, a nappal világába, ahol az est súlyos köde még nem hullott a világra.

Szememet vakította ezernyi napsugár és lámpa. A boltokból karácsonyi dallamok kántálták a fejemben, hogy az év vége itt áll már a közelembe. Félelemmel és csalódással telt szívekből kicsordult a könny. Mosolygással és nevetéssel nyomtam el a kínt. Kezembe szorítottam az év utolsó hónapját. Kezeimet kitártam és az ég felé mondtam egy imát. Lezuhant rám az est köde, újra a felhők fölött jártam. És akkor hirtelen az éjszakában...

Megpillantottam az Orion ismerős alakját. Álom nem talált rám, figyeltem hát szüntelen. És akkor egy hullócsillag repült át a végtelenen. Kívántam. Kívántam látni még egyet, hogy a kívánságom teljes lehessen, készítettem elmémet. Hosszasan néztem hát a homokóra alakot. Az idő homokja fénylő csillagpor volt. És várva váratlanul feltűnt a második is. Újra kívánhattam, de még mindig vártam valamire. Talán a harmadikra, amivel megsürgethettem...

A harmadik után új reménnyel néztem előre. És ha nem is hittem benne, hogy amit láttam, nem csak álom volt, szívemet öröm ragyogta be. Hittel és reménnyel telt szívekből kicsordult az öröm könnye. Karácsony előtti varázslatban rejtve volt az új év ígérete.

Azóta is csak egyre várom, hogy újra felragyogjon az Orion, és hogy mellette elsuhanjon a beígért hullócsillagom.

Minden nap új remény

Tárva az ajtó. E háznak ablakán még melegen süt be a Nap sokat ígérő sugallata. Levél érkezett. Holló, galamb vagy varjú lehetett, amely a küszöbre ledobta. Ez itt a remény. Borítékolva.

Egy különös levéllel kezdődött minden. Ahogy kinyitottam, új világra eszméltem. Magasan a kapu felett tornyok sorakoztak. Jött felém egy férfi, egy páncélos alak.

A kapu őre volt. A remény hírnöke. Ez ismeretlen hely, magányos embere. Azokat, akik e levelet kapták csak várta és várta. Hogy beengedhesse azokat, akik méltóak reá. Ha bemehetnék. Reményteljes lenne minden napom. De félek, még nem állok készen, hogy belépjek ezen a kapun.

Minden nap új remény, minden hajnal kedves, amióta megkaptam e különös levelet. A tornyok a magasban lettek új vágyaim. Megteltek újra élettel kihunyt álmaim. A híd végén a kaput olykor nyitva látom...

És ha felébredek, tudom, ez a jövő, nem csak álom.

Művészetek Cirkusza

Hív a hely, vár a vár. Minden egyszerre fejreáll. Mókázik a felnőtt, tanul a gyerek. Csak a buta kérdésektől fel ne ébredjenek. Csak meg ne lássák, ami valóban van. Fesztiválból fesztiválba hömpölyög a nyári forgatag.

Itt mégis üres az utca, mint a vihar előtti csend. Az alagút lezárva, lépcső vár, vagy ezer. Kiútat nem lelvén, átutat találni. De átút helyett csak felút maradt. Rengeteg lépcső, göröngyös út tépte szét a napomat. De nem azt a napot, amely úgy tűzött, nem azt, amely agyamba arany iratkapcsot vert, nem azt, amely álmaimat rombolja szét minden reggel.

Reggel még talán bizakodtam, azt hittem a vásár a minden. És végül meg is kaptam minden vásárfiát innen. Ugyan az élmény és a zene kimaradt, de cserébe fejembe és lábamba erős fájdalom maradt. Valóban már otthon eldöntöttem. Tudtam, vagy tudni véltem. Már megint annyi erőt belefeccőltem, mégis semmivé foszlott minden reményem. Már megint másokat belerángattam, de nem tudom, vajon élvezték-e, vagy csak miattam fáradtak.

Színes forgatag, mesterek vagy művészek. A pultok másik felén a bugyuta tömeg. Hullámoznak, meg-meg állnak. Színpadok előtt észnek és szlopálnak. Nem tudom, miért mondom így, hisz egy voltam közülük. Mégis dühít a tömeg, hánynom kell tőlük. A rosszullétre már van jól bevált módszer. De ezúttal, úgy éreztem, több kell. Vagy inkább kevesebb. Nem volt túl sok ember, mégis én soknak éreztem. A forgatagból kikerülni tán sosem lehet?

Színeikkel, illatukkal csábítanak az asztalok. Rengeteg a tiltott áru, így gyorsan tovább suhanok. Lelkem ugyan költekezne, festett selyem, finomságok, szappan és vasrózsa... de visszafogom, a másik szólam, menjünk innen, ezt súgja. Az igazán különleges dolgokra, tán senkinek se lenne pénze, hogyhogy mégis felpakolták, kirakodták, azt nem értem.

Lefelé a szerpentinen megtalálom végre, amit akartam, szarufésű, szarugyűrű és faspatula magamnak. Nem tehetek róla, mindig is rossz voltam ebben, ha valaki másnak kellett volna vennem, sose tudtam, mit akar, így inkább magamnak vettem, vagy magamnak tetszőt, neki ajándékozva azt. De nem vagyunk egyformák. Látható már a sok színből is itt. Szinte már cirkusz. Vagy biztosan az.

A cup of tea full of charakters

-vázlat-

Funreal in the Starrose Family
Agatha
Lady Star
Sir Fulmon (Jim)
Edward Starrose

Pride of a Woman
Lady ?
Sir ?
Anna
kölyök

Inside the Mirror
Belle
Mariet
anyjuk
boszorka a tükörben
Prezzim és Lamune

Arts of all Kind
Lady Godshine
az álmodozó író

Smell of Gold
tolvaj lány
3 nemes úr és az okos nő