Ez a hónap mindig a magányé. Az össze-összecsukló magamba-fordulásé. Várni az újat. De nem tenni érte. Annyi mint mozdulatlanul gondolni a végre. Nem várni már semmit. És nem tenni érte. Olyan, mint tudni, hogy már mindennek vége. Semmi értelme. Várni és remélni. Még mindig semmit nem ér. Épp úgy, mint ha teszel, de nem tudod miért.
Ülök, gondolataim között. Vége ennek is. Annak is vége. Ez még megvan. Ez változik. Az változik. Én is változom? Ha akarom... Nem tudom. Már nem akarom. Gondolataim változnak. Most jól vagyok. Csak kicsit gyötör a tehetetlenség néha... és legfőképp az, hogy nem az én kezemben van a penna. Szokásos derűvel tengetem napjaim. A legjobb, ha hangulatomhoz az időjárás is illeszkedik. Lassan már egy éve nyikorognak a gépek, kettétörnek a gerendák és zuhannak a falak. Hova tart ez a destrukció?
Ebben a magányos abszolút-nem-csöndben ráismertem végre, hogy ami most jön, az talán jobb lehet végre. S hogy amerre tartok, az nincs is talán. De mennék már, innen el. Idejekorán? Költözni egy vidékre, ahol sok a fa, a gomba. Ahol bele lehet veszni néha a vadonba. Ahol minden fűszál ismerős és köszönt. S ahol a szomszédok között nem csak egy fal van. Elrejtett vidékek, hegyi házak, falvak. Erre vágyom régen, és egy kis patakra vagy talán egy tóra.
Nem a sok emberre, nem a fejlődésre, nem a luxusra vágyom. Elég, ha egyszer-egyszer azt nézhetem, amire vágyom. Elég, ha csak egy gyermeki szuszogás ébreszt álmomból. Még ha rá is jövök, hogy csak a cicám orra sípol. Elég, ha ujjaim közé rejthetem a múltat. Nem kell nekem több, mint ami ma és holnap jóllakat. Nem kell nekem több, csak a két kezeddel érj el. És, ó... de azonnal... Azonnal vigyél el. Mutasd meg nekem, hogy létezik e táj. Mutasd meg nekem, hogy milyen az élet, ami vár. Vagy adj erőt megtennem, amit most már muszáj. Ne engedj... ne engedj el! Fogd meg kezem, hát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése