Egymásba olvadó viasz-évek

Éveimet égetem. Lobog a láng, semmi sem olthatja el.

Fejeimből olykor kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De tudom, nem igaz. Hisz, ahány fej, annyi bánat. Annyi szerelem, annyi kín. Sokszorozott az eszme, és túl sok a fény, mi elvakít. Ezeregy szemeimmel látom a jelen harmadát, hogy mi mint jött és mint múlik el, nem látom már fonalát. Ami itt van. Mióta van? Ami elmúlt. Volt-e tán? Ilyen lett az észlelésem. Minden pillanat élve vár. Nincs új. Nincs már új vagy régi. A jelen kéri, hogy mi a múlt, ugyan.

Ugyan! Hisz minden a helyén van. Minden mindig is így volt. Nem-e egyszerű ez így? Nem-e kézenfekvő? Elfekvő. Fehér ágy és lepel. Sose hidd, hogy baldachin.

Széttépett észlelésből egyedivé tett pillanat. Felkapta a köpönyegét és messze-messze elszaladt. Vége hát a tévelygésnek? Ezer útra így ocsúd. Megy és megy, tudva a véget. Tudva rég, hogy oda nem érhet. Mennyi az út? És minek? Hányan mennek? Nélküled? Veled? Van-e különbség?

Utam csak egyedül járhatom. De kell valaki, hogy legyen támaszom. Egy elveszett lélek. Egy senki. Ha kérhet... de nem kér soha. Egyetlen ostoba... sóhajon túli évek fonata.

Együtt égetve gyertyánk a viasz egybefolyik. Nem látható szabad szemmel, melyik egyik melyik másik. Így zuhan a múltad cseppről-cseppre feledésbe. Így esel te is önmagad kelepcéjébe. Kinyitod szemed. Minden nap... egy új világra. Véled. És puszta sejtésből, megszokásból éled mindennapjaidat. A nem szűnő rettegés, hogy semmire se vagy jó, és hogy sehová sem érsz. Elrabolja energiád, így ül rajtad a félsz. Fekete varjúszárnyát rebegteti fölötted. Legalább az átkozott fény nem vakít már. Gondolod. De ez csak múló optimizmus, pillanatnyi némafolt. Lelked szüntelen sikolyát hallgatod. Attól félsz, már késő. Attól félsz, az idő már lejárt, kihunyt már a teremtőerő.

És kifakad egy sajgó szív száz sebe és kelése. Nincs már talán e léleknek, nincs már menekvése... Milliókra szakadt szívéből egy új világ születik. Csillagokká válnak vércsöppjei, kínja végtelenjében. Egy enyhe fuvallat, az élet szelévé válik. Mi egykor sikoly volt nevetéssé és sírássá válik.

Olykor még a fejekből kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De nem tudják már. Nem is sejtik tán... hogy olykor mind egyek voltak. Egy szív, egy gyertya, egy láng.

Éveiket égetik lobog a lánggal, amit semmi sem olthat tán el. Éveiket égetik, és közben viasz-testük újra egybefolyik.