Feleidőm

Szép éjféli álmomból hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak és tudtam, hogy az ő mása vagy. Kezedben felismertem az ő kezét, arcodban az ő arcát, testvéredben az ő testvérét.

Tizenöt évvel korábbi önmagamért sírtam belül, azért a boldogságért és azért a szerelemét, amit elveszítettem. Amit egykor az enyémnek mondhattam, most itt van egy karnyújtásnyira. De elég nem lehet, érezni akarom az arcomon a leheletedet. S hiába mondom magamnak, hogy te nem ő vagy, s hogy az az idő már elmúlt... mégis lépten-nyomon összerezzenek hangodra. Hiszem is meg nem is, hogy valaki ilyen hasonlatos legyen ahhoz, ki emlékeimben él. A fájdalom, a megbánás... s talán az új kezdet reménye is... előtör a semmiből. Belül már zokogok. Elhitetem magammal, hogy nem érezlek messziről is, hogy mindez, csupán egy emlék újraélése. Eszköz lennél csupán, hogy újra fiatalnak és bolondnak érezzem magam? Vagy tényleg olyan bolond lennék, hogy arra vágyok, akit gyermekként is ismertem. Csak egy gyerek vagy. éppen abban a korban, mint ő, amikor vele voltam.

úgy érzem, megőrülök... alvó arcod akár az övé, képtelen vagyok máshova nézni. De ahogy le-le csukódik szemem, kezdem azt hinni, hogy még mindez csak álom.

Ha álmodom, ne keltsetek még föl. Hagyjatok még élni, emlékezni s szeretni úgy, ahogy annak idején... nyitott ajkaidra helyezem ajkaim és elmerülök ebben a két másodperces édes álomban. Csak hirtelen felindulásból elkövetett meggondolatlan cselekedetnek indult, de az álom folytatódott. Szemedben láttam, ahogy megkísért a vágy. Oh, csak a saját fékezhetetlen vágyam volt az, mi tükröződött végtelenbe tekintő szemedben. Ezt hittem. így hittem, de aztán hirtelen...

Hirtelen támadó emlékek hulláma sodort magával, ahogy megláttalak én, oh tudtam, az ő mása vagy... őt láttam benned, mégis az álmomban te kísértettél meg és nem a tizenöt évvel ezelőtti ő... éreztem, ahogy az őrület rángatja a hideget fel és le a gerincemen végig. Vágytalak, még akkor is, ha csak egy álom volt az egész. Ajkaidra szomjaztam és ezért környékeztelek meg. Hozzád léptem, hogy lopva nyitott ajkaidra tapasszam ajkam. S két másodperc után már rohantam is tovább.

Mi ez az őrület? Mitévő legyek? Hogy utánad akarnék futni, ilyen egyszerűen nem lehet?! Ugye mindez csak álom vagy kétes emlékezet. Nem is lehettünk olyan közel, hogy csókot lopjak tőled.

S hogy megint melletted voltam, szónélküli szenvedéllyel megfogtad kezem. Magadhoz húztál, tiltakozni sem volt időm, mielőtt viszontcsókod bosszúja elért. Nyelved ajkaim közé erőszakoltad. Próbáltalak eltolni, dé éreztem, ahogy gyengülök. Egy pillanatnyi bizonytalanság után eszmélve helytelen tettünkre, erőmet visszanyerve, ellöktelek magamtól. Kérdőre vontalak, de testem keresett téged, mint az anyjától elszakított gyermek, nyughatatlanul üzeneteket küldött feléd. Ha tudtam volna, hogy komolyan veszed, oh bár sose csókoltalak volna meg. Most hogy elkezdtük, visszafordulni nem lehet, s most a jelent hátrahagyva, újra tizenöt évvel ezelőtt élek. Az ő illata szál a szélben.

S fel fogok ébredni, tudván hogy se te, se ő nem létezik számomra, hogy a múlt elmúlt, s ez ellen nem lehet tenni semmit. Hogy bolond lennél, ha érdekelnélek... bolod vagyok, ha egy percre is elhittem. álom volt a csók, s tán a tizenöt évvel ezelőtti szerelem is, aminek az emléke még éget. De ha nem, úgy érzem rohannom kell hozzá, helyrehozni mi helytelen.

Megállunk a szívárvány alatt végső búcsút venni. Ez a két ember nem találkozik már többet. Ha újra látjuk is egymást, már mások leszünk. Sajog szívemben a hely, ahonnan vele együtt kitéptelek. Keserű a búcsú. Vagy nincs is. Azt képzelem, hogy sosem láttalak és nem kelt fel bennem a bűnös vágy és az a tengernyi emlék, amely életem feléig repített vissza az időben. Egy szerelemhez, amit könnyelműen eldobtam én.

Céltalanba lövöldözés

Oly sok éve járom már utamat céltalanul...

... elfeledve teáltalad, örök bizonytalanul. Parttalan folyómederben, kiapadt torkomon, bekötött szemekkel, hogy ne bántsa magányos napom... mást se tettem, csak téged kerestelek. Mint egy elfeledett emlékbe, kapaszkodtam beléd, kihűlt meg-nem született testedbe, megcsalatott és elhanyagolt bús lelkedbe. Féltem. Elkésni véltem. Nélküled, sohasem éltem. Mindenem voltál, egyetlen jövőm. Eltoltalak mégis, s csak annyit mondtam, az idő még el nem jött...

... idő. Milyen idő? Az átkozott nem létező. Eljárt felettem. Egy év, öt, tíz, elsuhant felettem. És még semmit, semmit el nem értem. El nem érni vagy nem érni. Semmi fonja körül szívem. Ha mégis hallom megdobbanni, rettegés fog el nagy hirtelen. Álmodni, elaludni akarok. De gondolataimba fulladva, jaj, nem tudok.

Álmodni, rólad álmodni akarok. De nem csak messziről nézve. Nem csak szemsarokból lesve. Előtted állni akarok. Megvallani, amivé lettem. S hogy érted mindent, amit valaha is vallottam elfeledtem. Szantálfa szemedbe megcsillanni a halovány csillagfényt. A karomat kitárni feléd. Lelkem, a szíveden nyugovóra tér.

Hibázni félve. Hibázni végre. Mégis belesüppedni a megsemmisülésre.

Miért kell minden azonnal? Miért értem meg, másnak miért nehéz, s hogy ezért rámzúdítani minden gondot kész? Miért nem értem meg magam? Miért nem érti meg senki, hogy nekem mindig mindenben jónak kell lenni? Más értelmet nem látok, ez világ oly logikátlan fertővé lett. Mások igényeit és értékeit nekem többé megérteni nem lehet. Mivé lett ez a faj? Beszippantotta sok kis és nagy képernyő. Keserűen nézek hazúg valótokra, és rettegek, hogy ez a kór végül engem is megöl. Lépni kéne. Ki. El. Merre? Egyremegy. Elhagyni ezt a testet, mert terhessé lett nekem. Mit egykor csodáltam, mi egy volt a kevésből, ma kíméletlenül eltorzítva többé nem kedvelhető... félek, megjavítani már nem tudom...

Nem tudom megfordítani sorsomat. Hogy végül  a pusztulás, az enyészet ily korán megfogan... S mit tehetek én? Reméljek, hogy csalódjak? Kimenjek, hogy átkozódjak? Találkozzak, hogy elhagyjak? Próbáljak, hogy kudarcot valljak? Többé már nem tudom, mit tegyek. Többé már nem tudom, ki legyek. Aki lenni szeretnék most, az itt talán nem is létezhet. Talán csak álmaimban...

...mától úgy lehet, már csak álmaimban élek. Futok, felszólalok, megállapítok, keresek és segítek. Tanulni akarok, magamtól, csak ennyit értek. Én lehetek csak, aki örökre eltemet, hogy ne lássam, mint hullik a világ aranyporba körülöttem.

Ámítsátok csak magatokat, én többé nem teszem. Mert ha magamat elhagyom, többé semmit nem érek. Ebben a világban pedig e magamnak nincs helye. Elmegyek hát, jöjjön más. Sosem jön rá senki a cserére. Senki, mert senki nem ismer, senkit valójában sosem érdekel, senki nem jár utána, mindenki csak kérdez, pedig mit tudhat ugyan a kéz, ami bőr nélkül nem érez? Hogy érthetnél valamit, ha csak hallottad? Ha valójában sosem láttad, nem tapasztaltad? Bezárkóztok? Jól van. S még engem néztek zárkózottnak. Ez is jól van. Nem is érdekel. Talán, egy kicsit. Vagy csak a berögzültség, ami még rámtapadva erre kényszerít. De én, aki mindenre látva nyitottan járok, meztlen, felsértem lelkem bőrét minden aprósággal szüntelen. De legalább nem tagadom meg, ami vagyok. Nem adom el magam a technikának, a pénznek vagy az álkedves társaslétnek. Felszínes törődés sosem kellett nekem.

S nézd, ím nyitott könyv vagyok, olvashatsz bennem, ha ugyan veszed a fáradtságot, hogy megtanuld a nyelvem. Mert úgy félek, nem értheted gondolatom folyását. Nem értheted a kettősséget, se a fiút a szekrényben, se a szekrényen kívülit. A gyermeket. A bennt alvót. Örökké védelmezem.

Ez az én tükröm. Magam elé tartom. De látnom se kell, látom céltalan bolyongásom, s a harcot, amit állítólag megvívnom kell. Ami elvileg megerősítene, de csak lelkem és testem tépi szét... inkább a céltalanság, mint ez a kárhozott önmegtagadó szenvedés.

Káoszháza

Elmémben születő, amikor a megrekedő... gondolatár figyelő szerteszét futó, végtelen patakok zubognak alattam. Egy gondolat hídon állok tétován, meg-nem-fogantan. Egyszerre közeledő hajócska indul meg felém. De mielőtt elérne, másik ág felé kitér. Kik rajta ülnek, rám se néznek, vígan beszélgetve siklanak tova.

Egy pillanat, mint száz. Ismétlődik ezerszer. A keserűség egyre nő, már vetekszik tízezerrel. Kutatva keresve figyelem az árt, hátha látok néhány libbenő vitorlát. De se hajó, se fehér lepel. A víz is piszkos barna, mint a kávé tejjel. Ha semmi hajó, semmi remény, semmi élet, de talán mégis jobb, mint nekivágni a Káosz tengerének.

Agyam tekercsel, új gondolat úszik elő. Mégiscsak a múltnak hódolni, a jövőnek remélni, és a jelennek élni volna nyerő. Hisz nem egyszerű a lét odakint a tengeren, de még ha célhoz is érsz, s a Káosz szigeten a Madárország fővárosának, ősbutának híresen méltányos népéhez is érsz, remélve, hogy befogadnak, s így majd többet érsz...

De valóban nem lesz ki önmagad helyett elfogadna, annak, aki vagy...

A Káoszházáról sokmindent beszélnek, de csak az ismeri igazán, aki betéved, s megnézi magának. Mégis, egy bizonyos:

Még egy ilyen helyet máshol biztosan nem találnak!

Felleg Könyvtár

A minap a felhőkre tekintve egy ismerős arcot láttam. Szemében a bátor régi fény. Valami azt mondatta velem, kinyílott egy új remény.

A fellegek tornyában, azt mondják, réges-régen elhagyatottan áll egy könyvtár. Olyan könyvekkel, amik sohase léteztek, minden élettel, amit valaha leéltek. Percről percre születnek a sorok. A lehetséges jövőkre nyílnak az ablakok.

Tudásvágytól hajtva újra szárnyat bontok. Különös tavaszi hévtől indíttatva elindulok utamra. Fel és feljebb a fellegek közé.

A régi könyvtárat, azt mondják, angyalok őrzik. Véres kezű gyilkosok egytől-egyig. Úgy tartják valaha az ablakokon estek ki. Csak akkor juthatnak majd újra élethez és reményhez, ha kerek ezer lelket és könyvet darabokra téptek.

Igaz-e vagy sem. Sosem érdekelt. Mit nekem száz gyilkos angyal vagy akár ezer? Mire feleszméltem, felhőtlen volt az ég. A fejem pedig sajgott. Álmodtam az imént? Vagy tényleg láttam vagy csak látni véltem? Az épület-felleget. Egy mágikus helyet, ahol ahogy kedvem tartja kicsit elidőzhetek.

Sóhajt a szellő, hol izzó naptűz, hol jégeső fenyeget. Mégis örülök, mikor látni vélem örökbátor szemedet. Feltörnek az emlékek, ahogy kimondom a nevedet:

"Krykarimo, nemes lélek, ég veled!"

Magányos hó

Ez a hónap mindig a magányé. Az össze-összecsukló magamba-fordulásé. Várni az újat. De nem tenni érte. Annyi mint mozdulatlanul gondolni a végre. Nem várni már semmit. És nem tenni érte. Olyan, mint tudni, hogy már mindennek vége. Semmi értelme. Várni és remélni. Még mindig semmit nem ér. Épp úgy, mint ha teszel, de nem tudod miért.

Ülök, gondolataim között. Vége ennek is. Annak is vége. Ez még megvan. Ez változik. Az változik. Én is változom? Ha akarom... Nem tudom. Már nem akarom. Gondolataim változnak. Most jól vagyok. Csak kicsit gyötör a tehetetlenség néha... és legfőképp az, hogy nem az én kezemben van a penna. Szokásos derűvel tengetem napjaim. A legjobb, ha hangulatomhoz az időjárás is illeszkedik. Lassan már egy éve nyikorognak a gépek, kettétörnek a gerendák és zuhannak a falak. Hova tart ez a destrukció?

Ebben a magányos abszolút-nem-csöndben ráismertem végre, hogy ami most jön, az talán jobb lehet végre. S hogy amerre tartok, az nincs is talán. De mennék már, innen el. Idejekorán? Költözni egy vidékre, ahol sok a fa, a gomba. Ahol bele lehet veszni néha a vadonba. Ahol minden fűszál ismerős és köszönt. S ahol a szomszédok között nem csak egy fal van. Elrejtett vidékek, hegyi házak, falvak. Erre vágyom régen, és egy kis patakra vagy talán egy tóra.

Nem a sok emberre, nem a fejlődésre, nem a luxusra vágyom. Elég, ha egyszer-egyszer azt nézhetem, amire vágyom. Elég, ha csak egy gyermeki szuszogás ébreszt álmomból. Még ha rá is jövök, hogy csak a cicám orra sípol. Elég, ha ujjaim közé rejthetem a múltat. Nem kell nekem több, mint ami ma és holnap jóllakat. Nem kell nekem több, csak a két kezeddel érj el. És, ó... de azonnal... Azonnal vigyél el. Mutasd meg nekem, hogy létezik e táj. Mutasd meg nekem, hogy milyen az élet, ami vár. Vagy adj erőt megtennem, amit most már muszáj. Ne engedj... ne engedj el! Fogd meg kezem, hát!

Egymásba olvadó viasz-évek

Éveimet égetem. Lobog a láng, semmi sem olthatja el.

Fejeimből olykor kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De tudom, nem igaz. Hisz, ahány fej, annyi bánat. Annyi szerelem, annyi kín. Sokszorozott az eszme, és túl sok a fény, mi elvakít. Ezeregy szemeimmel látom a jelen harmadát, hogy mi mint jött és mint múlik el, nem látom már fonalát. Ami itt van. Mióta van? Ami elmúlt. Volt-e tán? Ilyen lett az észlelésem. Minden pillanat élve vár. Nincs új. Nincs már új vagy régi. A jelen kéri, hogy mi a múlt, ugyan.

Ugyan! Hisz minden a helyén van. Minden mindig is így volt. Nem-e egyszerű ez így? Nem-e kézenfekvő? Elfekvő. Fehér ágy és lepel. Sose hidd, hogy baldachin.

Széttépett észlelésből egyedivé tett pillanat. Felkapta a köpönyegét és messze-messze elszaladt. Vége hát a tévelygésnek? Ezer útra így ocsúd. Megy és megy, tudva a véget. Tudva rég, hogy oda nem érhet. Mennyi az út? És minek? Hányan mennek? Nélküled? Veled? Van-e különbség?

Utam csak egyedül járhatom. De kell valaki, hogy legyen támaszom. Egy elveszett lélek. Egy senki. Ha kérhet... de nem kér soha. Egyetlen ostoba... sóhajon túli évek fonata.

Együtt égetve gyertyánk a viasz egybefolyik. Nem látható szabad szemmel, melyik egyik melyik másik. Így zuhan a múltad cseppről-cseppre feledésbe. Így esel te is önmagad kelepcéjébe. Kinyitod szemed. Minden nap... egy új világra. Véled. És puszta sejtésből, megszokásból éled mindennapjaidat. A nem szűnő rettegés, hogy semmire se vagy jó, és hogy sehová sem érsz. Elrabolja energiád, így ül rajtad a félsz. Fekete varjúszárnyát rebegteti fölötted. Legalább az átkozott fény nem vakít már. Gondolod. De ez csak múló optimizmus, pillanatnyi némafolt. Lelked szüntelen sikolyát hallgatod. Attól félsz, már késő. Attól félsz, az idő már lejárt, kihunyt már a teremtőerő.

És kifakad egy sajgó szív száz sebe és kelése. Nincs már talán e léleknek, nincs már menekvése... Milliókra szakadt szívéből egy új világ születik. Csillagokká válnak vércsöppjei, kínja végtelenjében. Egy enyhe fuvallat, az élet szelévé válik. Mi egykor sikoly volt nevetéssé és sírássá válik.

Olykor még a fejekből kiszökik a gondolat, hogy: A szív egy és a szív mindig egy marad. De nem tudják már. Nem is sejtik tán... hogy olykor mind egyek voltak. Egy szív, egy gyertya, egy láng.

Éveiket égetik lobog a lánggal, amit semmi sem olthat tán el. Éveiket égetik, és közben viasz-testük újra egybefolyik.

Orion harmadszor is

Sötét felhők voltak, amikor magasra szálltunk. Később a hajnal szivárványa vetült rájuk. Napkeletre mentünk, a nappal világába, ahol az est súlyos köde még nem hullott a világra.

Szememet vakította ezernyi napsugár és lámpa. A boltokból karácsonyi dallamok kántálták a fejemben, hogy az év vége itt áll már a közelembe. Félelemmel és csalódással telt szívekből kicsordult a könny. Mosolygással és nevetéssel nyomtam el a kínt. Kezembe szorítottam az év utolsó hónapját. Kezeimet kitártam és az ég felé mondtam egy imát. Lezuhant rám az est köde, újra a felhők fölött jártam. És akkor hirtelen az éjszakában...

Megpillantottam az Orion ismerős alakját. Álom nem talált rám, figyeltem hát szüntelen. És akkor egy hullócsillag repült át a végtelenen. Kívántam. Kívántam látni még egyet, hogy a kívánságom teljes lehessen, készítettem elmémet. Hosszasan néztem hát a homokóra alakot. Az idő homokja fénylő csillagpor volt. És várva váratlanul feltűnt a második is. Újra kívánhattam, de még mindig vártam valamire. Talán a harmadikra, amivel megsürgethettem...

A harmadik után új reménnyel néztem előre. És ha nem is hittem benne, hogy amit láttam, nem csak álom volt, szívemet öröm ragyogta be. Hittel és reménnyel telt szívekből kicsordult az öröm könnye. Karácsony előtti varázslatban rejtve volt az új év ígérete.

Azóta is csak egyre várom, hogy újra felragyogjon az Orion, és hogy mellette elsuhanjon a beígért hullócsillagom.