Borátság

Nini itt vagyunk megint. Senki meg nem mondta volna, hogy egyszer még így lesz. Azt hiszem túl erősen én se reméltem. Harag? Félelem? Mit-mit véltél... pillanatok alatt szertefoszlik. S csak az öröm marad, s még egy érzés, hogy mindig így volt.

Mindig így volt... megrészegített az öröm, és nem láttam tőle, hogy valójában már nem is kellek. Hogy nem számítok, mert magamat szorítottam hátra ebben a játékban. Csak hogy legyen valakim, én már nem voltam ott...

Nem voltam ott. És sehol sem. Lassan elvesztem az ismeretlenben. Halk szavakkal hívott még az élet. De valami olyasmit mondhattam: "Ebből én nem kérek." S ma már vakon bolyongok... semmi előttem, semmi utánam. Ha senkim sincsen, nincs vele járó bánat...

S így tartottam mindenkit bent. Kis szentélyemben egymás hegyén hátán a ládák. Érzésekkel és emlékekkel tele. Egy helyen még a padló is megrepedt.

S most előttem állsz, s kérdezed, mi volt eddig. "Semmi." De ezt mégsem mondhatom neked. Nélküled mégse találtam semmi fontosat, amit most elmondhatnék neked. Múltat nyitottam csak megint. Megint múltban élek. Megint három év lesz? Vagy ezúttal kegyelmével betakar az élet. S megnyitja előttem a kapukat, ha nem félek... de félek, most még nagyon is...

Feltekintek az égre. Ahogy a három fa szegélyezi a látóteret... akárcsak mi lennénk. De nem tudom... ilyenek vagyunk? Egymás mellett. Valami fontosat átölelve. Együtt a vörös mélyekbe nézni...

"Te felszabadultabb leszel?" Én? "Te tudod-e milyen sok benne a szenvedély?" Én? "Te tudsz-e még felállni és járni? Menni tovább?" Én tudok. Ha nem is egyenesen, de előre tartok. S tudom biztosan, amíg mellőlem el nem maradtok... nem lesz félni valóm soha.