Szarkapár

El-elüldögéltek. Nézték a távozó napkorongot, s őket nézte az egész világ, ahogy én is. Félősen hajtva félre a függönyt kukucskáltam ki meglesvén mi a helyzet. Bár az itteni világ kezdet megvakítani, s már leginkább csak foltokat láttam. Ott szaladgáltak, akárhová pillantám, mindenütt.

És hopp, az egyik megbillentette farkát, mint eddig, de aztán huss, levetette magát a tetőről, számomra láthatatlan világba, de a világ úgy hiszem, még mindig látta őt. A párja kissé lassabb volt. Egyre lejjebb szállt, mérlegelve. A másik már biztatta csörögve-kerregve. S e hang már túlviláginak tűnt.

S egy perc. Egy pillanat. Úgy hullott le a test a kőre. A néma figyelő elájulva, egy pillanatra feleszmélt, mielőtt lezuhant a földre, s talán ez a kábult zuhanás váltotta ki azt a furcsa álmot, amit látott...

Hát megjöttél. Kérdezte tőlem a szarka. Lesütöttem a fejem. S szárnyam mögé rejtettem arcomat, úgy suttogtam: Megjöttem. Többet nem is szóltunk. Ő mellém furakodott, s érezvén egymás melegét, lágyan ringatóztunk a szélben. S az este halkan folyt le a világra. Boldog vagy? Kérdezte hirtelen. Örülök, hogy veled vagyok, de oh, hogy lehetnék hát boldog, ha ilyen a világ, s oly sok ember nem az? Így hogy lehetnék? Felemelte fejét, s megbillentette farktollait. Vagy úgy? Ennyire gyűlölöd hát e világot, hogy e kis boldogságot is elvennéd tőle?

Ekkor felébredtem. S azt láttam, hogy nem gyűlölöm annyira a világot, sőt azt, aki most itt köszönt aggódon és kedvesen, őt igazán szeretem... s én már csak ő benne lelem világomat, s ebben a világban boldog leszek... egyszer...