Ma eleredt az eső, csak zuhogott a zord zápor. A zavarodottság zápora. S úgy éreztem, az én bánatomból táplálkozik... akárcsak egy óriás repülő szörnyeteg bújt volna meg a felhők felett. S úgy éreztem, elvesztettem az utam. Minden káoszba fulladt. Azt se tudtam, nappal van vagy éjszaka...
Túl álomszerű volt minden. De ébren voltam, legalábbis úgy hiszem, az én álmaim nem ilyenek. Az álmok vadak. Akárcsak a szörnyű sárkánykígyó a fellegek felett. Lesnek rám, le-le csapnak. Csak a véletlenen múlik, hogy megúszom-e élve.
Egy véletlen találkozás egy régi ismerőssel. Azért írom ezt, mert félek, féltékeny lennél? De nem, neked csakis az igazat. Csak úgy enyhítés nélkül. Egy régi? Nem is olyan régi. Mondjam, hogy szerelem? Épp oly tévedés tán, mint az ismerős. Ismeretlen. Hisz már rég találkoztunk. Velem is, vele is sok az új, mi történt, s hát vége van már jó ideje... De valóban vége van-e számomra? Számára? Csak ennyit mondott: Szerintem.
Szerintem kedvelnéd, ha ismerted volna. Ha másoknak beszélek róla, mindig azt modom: A legkedvesebb ember, akit ismerek ezen a világon. Persze a magad módján te is kedves voltál mindig. S az is igaz, hogy ő is szeret viccelődni, amikkel néha tőröket lenget a szívem előtt. Bevallom, szeretem őt. Igazi, el-nem-múló szeretettel. Sőt el tudnám képzelni az életemet vele. Ahogy megismertem, ezt tudtam is rögtön. Pont elég bennünk a közös. Pont kényelmesen magas. És megnyugtat a közelsége, ha nem gondolom túl, gyakran megnevettet.
Így van ez, így kellett történjen mégis. Egyrészt, mert sokat bántottuk egymást, s ez tovább nem mehetett... túlzottan szeretem, mintsem lássam, ahogy tönkreteszem. Szörnyű vagyok, ugyan senki sem hiszi el nekem. Te legalább elhiszed, ugye. Te talán igen...
A szörnyeteg vagyok a fellegek felett. Micsoda zápor lett a ködből. Felnevetek. Egy préda, egy csábító alak tűnik fel odalenn. Egy édes illat. Egy véletlen találkozás: Ajak és nyak. Csak egy pillanat. Akár a kürtőskalács, puha és meleg a test... és milyen csodálatosan édes illatot áraszt. A szörny foga vészeset csillan, növekvő vágya rabja lesz. Csak egy pillanat. Elillan. Kitisztul hirtelen ég és szem. Mégsem hagyom győzni a szörnyet. Tudom, hogy e vágy részben csak zavar. Szemeimből hullik a mindent elöntő zivatar...
Megáradt a folyó. Újra csak hull és hull eső és könny. Ahogy elment, minden káoszba fulladt. Utamat keresem. S ahogy érted, s csakúgy azért a bánatért, amit az élőkért érzek, sírok még, amíg erőmből futja. Miért nem érdemel boldogabb életet, aki ilyen kedves? Add meg neki, ha teheted. Az én önző vágyaim úgyse számitanak. Fontosabb, hogy ő jól legyen, igazán, elhiheted... Elég is lesz mára... vagy ma már holnap van? A zavar zivatarában ázok, de mit sem számít már. Elengedem. Ahogy téged is elengedtelek. Csak néha azért még emlékeztetem, hogy milyen csodálatos ő, ahogy veled már, soha sem tehetem. Remélem, levelem nem kellemetlenség, s amit írtam nem borzaszt el nagyon. Hogy neked írhatok, az egyetlen vígasz e zivatar áztatta napokon.
A fény legyen veled!
Szeretettel:
Venetia
