Minden nap új remény

Tárva az ajtó. E háznak ablakán még melegen süt be a Nap sokat ígérő sugallata. Levél érkezett. Holló, galamb vagy varjú lehetett, amely a küszöbre ledobta. Ez itt a remény. Borítékolva.

Egy különös levéllel kezdődött minden. Ahogy kinyitottam, új világra eszméltem. Magasan a kapu felett tornyok sorakoztak. Jött felém egy férfi, egy páncélos alak.

A kapu őre volt. A remény hírnöke. Ez ismeretlen hely, magányos embere. Azokat, akik e levelet kapták csak várta és várta. Hogy beengedhesse azokat, akik méltóak reá. Ha bemehetnék. Reményteljes lenne minden napom. De félek, még nem állok készen, hogy belépjek ezen a kapun.

Minden nap új remény, minden hajnal kedves, amióta megkaptam e különös levelet. A tornyok a magasban lettek új vágyaim. Megteltek újra élettel kihunyt álmaim. A híd végén a kaput olykor nyitva látom...

És ha felébredek, tudom, ez a jövő, nem csak álom.

Művészetek Cirkusza

Hív a hely, vár a vár. Minden egyszerre fejreáll. Mókázik a felnőtt, tanul a gyerek. Csak a buta kérdésektől fel ne ébredjenek. Csak meg ne lássák, ami valóban van. Fesztiválból fesztiválba hömpölyög a nyári forgatag.

Itt mégis üres az utca, mint a vihar előtti csend. Az alagút lezárva, lépcső vár, vagy ezer. Kiútat nem lelvén, átutat találni. De átút helyett csak felút maradt. Rengeteg lépcső, göröngyös út tépte szét a napomat. De nem azt a napot, amely úgy tűzött, nem azt, amely agyamba arany iratkapcsot vert, nem azt, amely álmaimat rombolja szét minden reggel.

Reggel még talán bizakodtam, azt hittem a vásár a minden. És végül meg is kaptam minden vásárfiát innen. Ugyan az élmény és a zene kimaradt, de cserébe fejembe és lábamba erős fájdalom maradt. Valóban már otthon eldöntöttem. Tudtam, vagy tudni véltem. Már megint annyi erőt belefeccőltem, mégis semmivé foszlott minden reményem. Már megint másokat belerángattam, de nem tudom, vajon élvezték-e, vagy csak miattam fáradtak.

Színes forgatag, mesterek vagy művészek. A pultok másik felén a bugyuta tömeg. Hullámoznak, meg-meg állnak. Színpadok előtt észnek és szlopálnak. Nem tudom, miért mondom így, hisz egy voltam közülük. Mégis dühít a tömeg, hánynom kell tőlük. A rosszullétre már van jól bevált módszer. De ezúttal, úgy éreztem, több kell. Vagy inkább kevesebb. Nem volt túl sok ember, mégis én soknak éreztem. A forgatagból kikerülni tán sosem lehet?

Színeikkel, illatukkal csábítanak az asztalok. Rengeteg a tiltott áru, így gyorsan tovább suhanok. Lelkem ugyan költekezne, festett selyem, finomságok, szappan és vasrózsa... de visszafogom, a másik szólam, menjünk innen, ezt súgja. Az igazán különleges dolgokra, tán senkinek se lenne pénze, hogyhogy mégis felpakolták, kirakodták, azt nem értem.

Lefelé a szerpentinen megtalálom végre, amit akartam, szarufésű, szarugyűrű és faspatula magamnak. Nem tehetek róla, mindig is rossz voltam ebben, ha valaki másnak kellett volna vennem, sose tudtam, mit akar, így inkább magamnak vettem, vagy magamnak tetszőt, neki ajándékozva azt. De nem vagyunk egyformák. Látható már a sok színből is itt. Szinte már cirkusz. Vagy biztosan az.

A cup of tea full of charakters

-vázlat-

Funreal in the Starrose Family
Agatha
Lady Star
Sir Fulmon (Jim)
Edward Starrose

Pride of a Woman
Lady ?
Sir ?
Anna
kölyök

Inside the Mirror
Belle
Mariet
anyjuk
boszorka a tükörben
Prezzim és Lamune

Arts of all Kind
Lady Godshine
az álmodozó író

Smell of Gold
tolvaj lány
3 nemes úr és az okos nő

Ami a semmiből maradt

Amikor a semmi semmivé lett, maga után hagyott egy apró húscafatot. Kellemetlen bűze nyálkahártyámat marta. Szemem róla le nem vehettem. Rettegéssé fajult a lét. Két szeme közé néztem.

Semmi szülte végzetemmel így néztünk farkasszemet. Míg eleredt a reggel. Forró nappal követte, majd jégvihar este. Nem múlt a fenyegetés. Kőpokolba tekert, konzervált a végtelenre. De mozdulni kellett, a kőfészket elhagyni.

Csak hagyni, hagyni és hagyni.

Hagyni, hogy nevessenek. Hagyni, hogy dühítsenek. Hagyni, hogy hagyjanak. Hogy sohase törődjenek.

Egy lépés az új világ, de nem mered meglépni. Egy oldal egy napra. Lehetetlen elérni. Agyad kikopott. Mégis e merengésben... végzeteddel szemezve, kiéhezetten... egyszercsak meglátod.

Ez egy másik utca. Más város. Más világ. A pályaudvarpalota, melyben a dzsungel hangja hoz rád frászt. Egykedvű ismeretlen, bárgyú, mégis szép világ. Mész, míg lábad bírja. S keseregsz, ha néha fáj.

Csalódásból lett út. Gyökerestül kiforgatott világ. Miért nézel rám ily szomorún? Bánatomat tükrözöd tán? Amikor a várt találkozás semmivé lett. Akkor kezdtem igazán várni. A vágyam egyre nőtt, előtte akartam állni. Még ha méltó nem is vagyok. Nem is lehetek... előtte állni, talán... valami megváltozna végleg.

Végleg semmivé lett, amit vártam, nem jött el. Végleg semmivé lett a semmi, amit ezerszer elképzeltem. És erőfeszítéseim befuccsoltak. Szívem összeszorult megint. Szembenéztem végzetemmel... a kitaszított, összetört szívemmel... s azt láttam:

Változok, mert változni akarok, de valahogy mindig visszatérek. A régi magatartásminták beszűkítenek újra. Egy gondolat, egy érzés fejbe vág, hogy elájulok, és napokig semmit-de-semmit tenni sem tudok.

A tavasz utolsó vihara

Eltelt a tél, mégis hó és jég veri ezt a tavaszt. Eltelt a tél. És te semmit nem tettél. Magányos zárkádban zokogtál szüntelen. Szárnyaidat az enyészetnek adtad. Végeit fekete vérbe mártottad, így írtad meg végrendeleted.

Nem kérek semmit. Vágyaim múlnak. Mégis egy éjszaka újra átad a múltnak. Neked virradó éjszaka, neked kedvező álom. És látlak, ahogy most vagy, nem a múltbéli párom. Egyszerre olyan, mintha nem is álom lenne, csak valami látomás, mely gyakran kísértett rég. Csak ennyi egy rövid feltűnés. Egy álom. Egy lépcső. Fel és tovább veled. Aztán ébredés, és más álom hasonlóképp, de nem veled. És egész nap kínoz a vágy, hogy neked írnék s nem írnék. Tudom, találtál mást. Tudom, boldogulsz, nem úgy mint én, nem úgy, mintha tél szorítana, nem úgy, mintha tavasz jege verne. Tudom, jól vagy.

Egykor ennyi elég volt. De most dühöngni akarok. És felejteni. Álmomból kiűzni. Kiűzettél számtalanszor. Csak mikor napod közeleg. Szívem ott találom megint, hozzád közelebb.

Felejteni mindent. Elfújni a széllel. Betakarni a jéggel. Villámmal perzselni szívemet. És begyógyítani a másnap melegével.

Áram nélkül lenni. Kikapcsolt agyakkal. Mikor tudni akartad, ami a múltból elveszett... Úgy kellett neked!

Álomszakadás. Áramszakadás. Villámok tépázta zuhogó égbolt. Sírj helyettem is, mikor könnyem már elfogyott. És jóságos felhőidet készítsd föl nekem, amikor a nyárba indulok.

Elindulok lassan. Lépésről lépésre. Lassan haladok. Azt se tudom, megérte-e. Mégis indulnom kell, mert ha tovább maradok, a fájdalom és a félelem tán örökre szorítani fog. Bilincseimet elhagyni indulok. Egyedül vagy velük. De mindenképp fogok. Valamit megfogok, ami biztos pontnak látszik. Talán egy rózsatövis. Talán egy nyitott ablak. Bármi is lesz, pontról pontra, leheletről leheletre, úgy haladok majd, ahogy szeretnék, ahogy képességeimből telik.

Lassan indulok. Még ha félek is. Indulok megint.

A tél első vihara

Álmomban újra feltűnik. Kiűzetett. Mégis újra visszatér.

Így jött meg egy esti fuvallattal az idei tél.

Álmomban egy labirintus fogja voltál, és sírtál... és sírtál. Nekem szomorkodtál. De az idő lejárt, mielőtt léphettem volna. Megint elodáztam, megint nem tettem meg mindent. S újra elvesztél. Az útmutatás csak egy mondat volt: A fej mélyen nyugszik a kövek között. S szinte már láttam is a szörnyű véged. De keresnem kellett. S egy hajóorr homokjába merültem. Úsztam benne, mint a tengerben. De nem láthattalak csukot szemmel. Küzdöttem a végtelen portengerrel.

Ahogy küzdöttem félelmeimmel az ébredés várt. Mert hívott.

Mert hívtál, hogy elmondjad titkaid. Hogy az eljövendő korszakról dalolj, Hogy szemembe újabb álomport szórj. Hogy újra eljöjjön. Hogy újra elhiggyem. Hiszem is, meg nem...

Kitágul a végtelen, ahogy belőle a vihar szelének karjai kinyúlnak és megrázzák az utcában az összes fát. Bezúgnak az ablak résein süvítő apródai. A vihar utat tör magának bekopog az ablakon. Bekopog az agyamon. Hív, jönnöm kell, hogy lássam, hogy érezzem, hogy tudjam.

De lehet véget kellene vetnem. Néha úgy érzem, ez már nem én vagyok. Csak valami furcsa arc festve az ablakra. Rám vigyorog, ahogy a szél támad. Lengeti az erős félelem a fákat. Feltámad a hit. Újra eljött a tél. Újra itt a hideg szél, ami erővel tölt föl.

De lehet nem szabadna hinned. Lehet a te véred buggyan. Megbuggyan. Megdobban. És újra szakadatlan. Folyik a vér és nehezek a lábak. A víz és a cukor még, ami nem ad az ájult világnak. Folyik és folyik. Tán sohasem áll már el. Egy gondolat. Semmi több.

Halkan elered a könny. Dühből robban, mint mindig. Önön balgaságom meddig kell még tűrnöm? És a külvilág, amely fütyül rá, mit teszek? Mikor lesz végre, hogy megértetek engemet? Vagy ilyen érzékenynek tűnnék? Mint a kit egy borsószem is bánt? Hogy a kérdéstekre a válasz nem érdekel, ez ami nagyon bánt. Én még kérdezni sem tudok. De ha kérdeznék, a válasz lenne a fő dolog. Más vagyok talán? Vagy a sejtés alapjaiban hibás? A tél szele mindent összekuszált tán...

A tél szele, amivel érkezett erősebb volt mindnél, amit eddig ismertem a télben. És tomboló dühében megláttam minden eddigi magamat. Megbocsájthatok ugyan nektek, de magamnak még nem tudok. A düh és gyűlölet tesz vakká percekre, órákra, és ellene tenni még nem tudok. Miért nem tudok?

Ez az új világ kinyílhat még újra, ha tél első vihara elsöpri a régit. De néha még emlékezni akarok. Kapaszkodom a múltba, amely egy kicsit is kedves volt nekem. Így csak elfelejtem, hogy itt és most kell lennem. A télben, amelyben feladatom van. Ez az én jelenem.

Csendtörés

A némaság szövetén egy repedés futott végig... vagy csak a cérna bomlott meg egy átlátható macskakaromtól...

Csupa sötét végtelenből újból végeshez tért, átszakadt a repedésen egy kicsit rögös emberkéz. Színe fehér, szaga romlott... túl sokáig sehol-sem-volt. Továbbnyúlik egyre csak nő, semmilétből kiperdülő. Félemberré válik máris, mígnem teljest előmászik. Fázik. Didereg. Még vak és néma, ilyenné lett, míg a semmibe volt folyva... kezét lassan szeme elé vonja, szíve megdobban, s megveti lábát a porban. Járni kezd, mintha megint gyermek volna. Ahogy szeme és füle nyílik, nyomban betakarja.

Nem látni. Nem akartam látni. Mindazt, amit tettem, amivé váltam, amilyen a világ. A jelen, a múlt s a jövő. Látni nem akartam.
Nem hallani. Nem akartam hallani. A sok rendszertelen zajt, a várost, az embereket. A szelet, a tűzt és a vizet. Hallani nem akartam többet.

De látni és hallani fog újra, ahogy egy rúdra csigaszerűen fonva feltekert csigalépcsőn a fokokat lopja. Egyre kevesebb és kevesebb van előtte. Mögötte meg egyre nőnek az emeletek. Eléri végül az első fokot. Újra fázik. Megborzongott. Újra lát. Mást nem tehetett. Újra hall. Nem menekülhetett.

Nincsen más hátra. Újra tenni, élni kell.

Kilépve a gubóból. A semmi többé nem ölel.